A parapszichológiának van egy tudományos irányzata ( www.mek.iif.hu/porta/szint/human/ezoterik/paragyik/html/index.htm), amely abban különbözik a köztudatban élő parapszichológiától, hogy tárgyát nem ezoterikusan, azaz hagyományos szimbólumok és analógiák alapján közelíti meg, hanem a tudomány ok-okozati gondolkodásmódjával. Ezt a fajta parapszichológiát egyetemeken (pl. Princeton, Edinburgh, Amsterdam) és önálló kutatóintézetekben (pl. a kaliforniai Palo Alto, az észak-karolinai Durham, a német Freiburg egy-egy intézete) művelik. Kutatóinak szakmai szervezete az amerikai illetőségű, de nemzetközi tagságú Parapsychological Association, amely 1969 óta tagja az AAAS-nek, az amerikai tudományos társaságok szövetségének. A tudományos parapszichológiát néhány felsőoktatási intézményben oktatják; a budapesti ELTÉ-n is van róla időközönként egy féléves előadássorozat. Itt-ott előfordul, hogy parapszichológiából Ph. D. fokozatot lehet szerezni.
A tudományos parapszichológia tárgyát a következő módon definiálják: az ember és környezete közötti olyan kölcsönhatások, amelyek nem magyarázhatók a jelenleg ismert fizikai törvényekkel. Ezeknek a kölcsönhatásoknak két fő csoportjuk van: az érzékszerveken kívüli érzékelés (extra-sensory perception, ESP) és a pszichokinézis (psychokinesis, PK). Az ESP-n belül megkülönböztetnek három csoportot: telepátia (tudomásszerzés valamilyen emberi tudattartalomról), clairvoyance (tudomásszerzés egy tárgy objektív tulajdonságáról; erre közmegegyezéses magyar szó nincs) és prekogníció (tudomásszerzés jövőbeli eseményről). A PK-n belül két csoport van: makro-PK (közvetlenül megfigyelhető ráhatás tárgyakra) és mikro-PK (véletlenszerű folyamatok befolyásolása, amely csak statisztikai módszerekkel mutatható ki). Mindezeket a jelenségeket összefoglalóan pszi-jelenségek néven emlegetik, abból a célból, hogy így is jelezzék elkülönülésüket a fenti nevek hagyományos, okkult értelmezésétől. Tárgyának a tudományos parapszichológia ugyanis elvileg nem ad filozófiai értelmezést, hanem a pszi-jelenségeket mint ismeretleneket kezeli, amelyek természetét előbb tapasztalati úton fel kell tárni, bármilyen szempontú értelmezésükre csak azután kerülhet sor. Megjegyzendő azonban, hogy ez az elv nagyrészt csupán kifelé hangsúlyozott elismerése a tudomány kötelező ideológiai semlegességének; a terület kutatói döntő többségükben elkötelezettek egy dualisztikus világnézet mellett, és a tudományos parapszichológiával elsősorban ezt a világnézetet akarják tapasztalatilag igazolni (Vassy Z.: Utazás Paramerikában. Typotex, Budapest, 2003. 7. fejezet. Elektronikus formában: www.mek.iif.hu/porta/szint/human/turizmus/paramer/html/r7.htm). Ilymódon a tudományos parapszichológiát úgy is definiálhatjuk, mint az ember nem-anyagi dimenziójának vizsgálatát a tudomány módszereivel.
Bármelyik definíciót fogadjuk el, annyi tény, hogy a tudományos parapszichológia képviselői a tudomány módszertanát ismerik és elfogadják. (Döntően pszichológus vagy fizikus végzettségű amerikaiakról van szó, és ott az erősen specializált oktatás is segít abban, hogy munkamódszerük nagy mértékben függetlenedhessen ideológiai beállítottságuktól. Európaiaknál ez bizonyára több konfliktussal járna, az európai parapszichológusokra viszont a dualista szemlélet nem is annyira jellemző.) Személyes tapasztalataim szerint mind a kísérletek lebonyolításához, mind az eredmények elemzéséhez legalább annyira értenek, mint egy átlagosan képzett pszichológus kutató. Mivel pedig a terület állandó kritikai megfigyelés alatt áll a pszi-jelenségek létezésében erősen kétkedő "elit" tudósok részéről (McClenon, J.: Deviant Science. University of Pennsylvania Press, Philadelphia, PA., 1984.), a módszertani szigorra kénytelenek az átlagosnál is jobban ügyelni.
Egy klasszikusnak számító, még a harmincas években bevezetett telepátia-kísérlet a következőképpen zajlik le. Van néhány egyszerű ábra, amelyeket mind az adó, mind a vevő ismer; leggyakrabban a kör, négyzet, kereszt, csillag és hullámvonalak együttesét alkalmazzák. Az adó és a vevő két különböző helyiségben vannak, de előbb szinkronizálják az órájukat, és megállapodnak abban, hogy egy bizonyos időponttól kezdve mondjuk fél percenként próbálnak egymással telepatikus kapcsolatba lépni. A kapcsolat ez esetben azt jelenti, hogy az adó egy-egy ábrára gondol azzal a kifejezett szándékkal, hogy azt a vevő kitalálja. Az így "továbbítandó" ábrák sorrendjét véletlen számok táblázatával egy kísérletvezető állapítja meg a kísérlet előtt, és az adónak már az ábrasorrendet adja oda. Egy-egy kísérleti menetben előre meg van szabva, hogy hány egyedi próba lesz. A vevő közben egyenként felírja, hogy ő milyen ábrákat "vett", azaz nála is előáll egy sorrend, akárcsak a vevőnél. A menet után ezt a sorrendet átadja a kísérletvezetőnek, aki megszámolja, hogy hány egyezés van az adó sorrendjével, és kiszámítja, hogy az eredmény mekkora valószínűséggel lehet véletlen egybeesés. A pszichológia hagyományait követve egy menetben akkor fogadják el, hogy valami nem-véletlen hatást kimutattak, ha a véletlen egybeesés valószínűsége nem több öt százaléknál. Ezt a fajta kísérletet választásos kísérletnek nevezik, mert a vevő minden próbában egy adott, ismert ábracsoportból választ.
Egy másik népszerű kísérlettípusban bonyolultabb képeket kell telepatikusan átadni egy olyan képcsoportból, amelyet a vevő nem ismer. Ezt szabad-válaszos kísérletnek hívják, mert a vevő a nulláról indulva a benyomásait rajzolja vagy írja le. Itt természetesen nem olyan egyszerű az adó által adni szándékozott kép és a vevő benyomásainak összehasonlítása, mint a választásos kísérletekben, de a helyzet egy egyszerű fogással matematikailag átjátszható az előzőre. Tekintsünk egyetlen próbát, mikor tehát van egy leadott kép, és van a vevő rajza a benyomásairól. A leadott kép mellé előre kijelölnek néhány (pl. négy) másikat, és odaadják ezt az ötöt a vevő rajzával együtt egy külső zsűrizőnek, aki nem tudja, melyik volt a leadott kép. Neki az a dolga, hogy mind az öt képet összehasonlítsa a vevő rajzával, és kijelölje azt, amelyik a legjobban hasonlít rá. Ha mondjuk öt kép van (az igazi plusz négy másik), akkor húsz százalék annak az esélye, hogy véletlenül pont a leadott kép hasonlítson a vevő rajzára a legjobban, csakúgy, mint ahogy egy ötábrás választásos kísérletben húsz százalék annak esélye, hogy a vevő véletlenül eltalálja a leadott ábrát. Így, ha sok ilyen próbát végeznek, a statisztikai elemzés menete ettől a ponttól azonos. Az eljárás matematikailag többféle módon finomítható, de a lényeg mindig az, hogy a véletlen egybeesés mértékét számszerűen meg lehet határozni. A szabad-válaszos kísérletek előnye a választásosakkal szemben egyrészt az, hogy a résztvevők számára érdekesebbek, másrészt hogy belőlük tanulságokat lehet levonni az átvitt információ természetéről. Újabban kidolgoztak egy közvetett eljárást konkrét események (pl. tőzsdemozgás) előrejelzésére képek prekogníciójával.
Számítógépet alkalmazva mind a választásos, mind a szabad-válaszos kísérletnek sok fajtáját dolgozták ki; ezek többnyire nem telepátia-, hanem clairvoyance- vagy prekogníció-kísérletek, és elsősorban abban különböznek egymástól, hogy a kísérleti személy milyen visszajelzést kap. Ugyancsak számítógéppel végzik a mikro-PK kísérleteket, ahol a számítógéphez egy véletlenszám-generátor van csatolva, és az abból kijövő számokat kell befolyásolni. A leggyakoribb, hogy két lehetséges szám van, mondjuk a 0 és az 1, és a kísérleti személynek az a feladata, hogy a véletlenszám-generátor minél több 1-est állítson elő. Hogy a helyzet a kísérleti személynek érdekesebb legyen, a számítógép minden 1-es generálása esetén mutathat neki például egy képet, vagy lejátszhat egy dallamot, míg 0 estén csak kiírja, hogy ez a próba nem sikerült; a visszajelzés módja és mértéke természetesen itt is sokféle lehet. A véletlenszám-generátorokat egy német származású amerikai fizikus, Helmut Schmidt vezette be a tudományos parapszichológiába, és máig igen tanulságos alapkísérleteket végzett velük.
A laikus érdeklődők és más tudósok számára a legfontosabb kérdés még ma is az, hogy ezek a jelenségek egyáltalán léteznek-e. Egy 1990-es magyar felmérés szerint, amelyben az egyetemek és akadémiai intézetek tudományos beosztású munkatársai közül átlag minden tizediket kérdeztünk meg, a telepátia és rokonjelenségeinek létezését a többség igazolt ténynek vagy legalábbis valószínűnek tartotta, tudományos kutatásukat pedig csaknem mindenki fontosnak vagy legalábbis szükségesnek. A tudományos parapszichológia eredményei ezzel a nézettel összhangban vannak, annak ellenére, hogy általában a tudósok igen kevéssé ismerik a parapszichológiai szakirodalmat, és véleményüket elsősorban saját személyes tapasztalataikra alapozzák. Az 1930-as évek óta, amikor az amerikai J. B. Rhine elkezdte a mai értelemben vett parapszichológiai kutatást, többezer kísérletet végeztek különféle módszerekkel, amelyek eredményeit most természetesen nincs módom részletezni; létezik azonban egy statisztikai eljárás sok azonos célú kísérlet eredményének összesítésére - az úgynevezett meta-analízis -, és eszerint mind az ESP három fajtája, mind a mikro-PK statisztikusan bizonyítottnak tekinthető. Annak esélye, hogy az összesített eredmény előállhatott pusztán mint véletlen mintavételi sajátosság, minden vizsgált jelenségfajta esetén kisebb, mint egy az egymilliárdhoz, tehát gyakorlatilag nulla (Radin, D. I.: The Conscious Unverse. HarperCollins Publishers, New York, NY., 1997. Chapters 4.-7.). Ez azt jelenti, hogy a kísérletek valamilyen létező hatást kimutattak. Természetesen van sok más szempont is, mint a statisztikáé, és ha a kísérleteket vagy nagy részüket módszertanilag helytelenül végezték, lehetséges, hogy a talált "létező hatás" nem egyéb műterméknél; ennek valószínűségét nem lehet számszerűsíteni, és aki bármilyen okból elzárkózik a pszi-jelenségek elfogadásától, mindig van módja rá, hogy ismeretlen hibákat vagy csalásokat feltételezve a kísérletek egész adattömegét hamisnak és félrevez
etőnek tételezze fel. A magam tapasztalatai szerint, bár nyilván voltak rosszul végzett kísérletek is, a többségük módszertanilag elég meggyőző ahhoz, hogy összesített eredményük ugyanannyira elfogadható legyen, mint általában a tudományos kísérletek eredményei. Hans Eysenck brit pszichológus szavaival (Eysenck, H. J.: Sense and Nonsense in Psychology. Penguin Books, Baltimore, MD., 1966. p. 131-132.):
"Hacsak nincs valami gigantikus mértékű összeesküvés mintegy harminc egyetemi tanszék és többszáz, különféle tudományos hátterű kutató között - akik közül nem egy eredetileg ellenségesen viszonyult a parapszichológiához -, a pártatlan szemlélő egyetlen következtetést vonhat le: azt, hogy léteznek emberek, akik képesek tudomást szerezni mások gondolatairól vagy a világban máshol történő eseményekről a tudomány előtt egyelőre ismeretlen módon.
Most lássuk a pszi-jelenségek eddig tudományosan feltárt tulajdonságait. Mindegyikükre érvényes és talán a legjellemzőbb, hogy igen gyenge és instabil. Laboratóriumban soha nem igazolódnak a "parafenomének" állításai, miszerint ők bármikor nagy pontossággal kiolvasnak szövegeket vagy képeket emberek tudatából, lezárt borítékból, vagy nagy távolságból. Ha sikerül csalásbiztos körülményeket biztosítani, a parafenomének "tehetsége" notóriusan eltűnik, amiből meglehetősen valószínű, hogy nem parapszichológiai, hanem bűvész-tehetségről van szó. Az igazi ESP csak hosszú kísérletekben, statisztikusan mutatható ki, kimutatásához azonban nem szükségesek különleges személyek, a kutatók általában önként jelentkező átlagemberekkel dolgoznak. Az, hogy gyenge jelenségekről van szó, mennyiségileg fogalmazva azt jelenti, hogy az egy-egy próbában átvihető információ mennyisége igen kicsi, nagyságrendileg az 1 bit századrésze. Az instabilitás pedig abban nyilvánul meg, hogy ESP- és PK-kísérletben igen kevés ember tud huzamos ideig a véletlen átlag fölötti találatarányt tartani. Választásos módszer esetén ennek egyik oka bizonyára az, hogy mindig ugyanabból a néhány ábrából választani elég unalmas, illetve hamar unalmassá válik. Szabad-válaszos módszerrel dolgozva ez kevésbé számít, de mégis általános tapasztalat, hogy egy ember (vevőként) legfeljebb naponta egy próbát tehet a siker esélyével. A próbák időbeli sűrítése a hatás gyengülésével jár. Valószínű, hogy mindenfajta pszi-jelenséggel szemben érvényesül az agyban egy gátlásfolyamat, de ennek mechanizmusáról semmit nem tudunk.
A pszi-jelenségek másik közös és általános tulajdonsága, hogy tudattalanul működnek. Az ESP-t igazából nem is helyes "érzékelésnek" nevezni, mert nincs saját érzékleti minősége; ha például látunk valamit, tudjuk is, hogy látjuk (vagy legalábbis tudhatjuk, ha odafigyelünk rá), és meg tudjuk különböztetni a hallástól, tapintástól stb. Egy ESP-eredetű információhoz ilyen tudatosítható benyomás nem társul. Spontán esetekben az emberre egyszercsak rájön egy érzés, vagy felbukkan benne egy kép, de abban semmi nem jelzi, hogy több a képzelet termékénél. Szabad-válaszos kísérletben ugyanez a helyzet, választásosban pedig a választás szubjektív élménye ugyanaz, mint a találgatásé.
Újabban az ESP-t ki lehet mutatni fiziológiai módszerrel is, anélkül, hogy a vevőnek bármit tudatosítania kellene. Például mérik bőrének vezetőképességét az idő függvényében, miközben egy adó bizonyos időszakokban "nyugtatni", máskor "izgatni" próbálja. (A vevő természetesen nem tudja, hogy mikor melyiket.) A vezetőképesség meglehetősen érzékenyen mutatja a szervezet aktivitási szintjét. A kapott görbe számítógépes feldolgozásával könnyű megállapítani, hogy van-e összefüggés az adó törekvése és a vevő állapota között. Több ilyen kísérletben ez a fajta befolyásolás lehetségesnek bizonyult, anélkül, hogy a vevőben a rá gyakorolt hatás tudatosodott volna.
A tudattalansággal összefügg az a jelenség, hogy választásos kísérletekben a vevő néha olyan keveset talál el a leadott ábrákból, hogy az mélyen a véletlen átlag alatt van, és statisztikusan erősen valószínűsíthető, hogy már nem véletlen. Ezt pszi-hibázásnak nevezik, és általában vagy akkor lép fel, ha a vevő nem hiszi el, hogy a kísérletben sikeres lehet, vagy valami zavarja a kísérlet alatt. Ilyen zavaró tényezőt irányítottan is elő lehet idézni - pl. a kísérletvezető idegesítő viselkedése -, és amikor megtették, az eredmény rendszerint tényleg pszi-hibázás lett. Ehhez hasonló jelenségek jól ismertek a pszichológiában; például Freud egyik legnépszerűbb könyve (Freud, S.: A mindennapi élet pszichopatológiája.. Cserépfalvi Kiadó, Budapest, 1993.) a mindennapi életből sorol fel tipikus eseteket arra, hogy az ember milyen ügyesen tudja "büntetni" magát tudattalanul, vagyis olyan döntéseket hozni, hogy az eredmény ellentétes legyen saját tudatos szándékával.
A pszi-jelenségek tudattalan jellegéből következik, hogy szándéktalanul is felléphetnek. Erre számos spontán eset utal (amikor pl. egy adó balesetét megérzi valamelyik hozzátartozója a távolból, ill. makro-PK-nál az úgynevezett poltergeist-jelenség, vagyis tárgyak látszólag ok nélküli mozgása valaki körül), és kísérletekben szintén kimutatták. Prekogníció esetében a szándéktalanság felveti azt a természetes lehetőséget, hogy az ember mindennapi döntéseibe a prekogníció folyamatosan besegít a jövő "pásztázásával". A New Age egyes képviselői ezzel is alátámasztják azt az általános elképzelésüket, hogy életünkben igazából nincsenek véletlenek, sorsunkat rejtett hatások szövevényén át végül is teljes egészében magunk alakítjuk ki. Természetesen nem a parapszichológus kutató dolga, hogy egy általános ideológiai elvvel kapcsolatban állást foglaljon; annyi azonban már eddigi eredményeink alapján biztosan állítható, hogy a létező pszi-hatások túl gyengék a mindennapi élet számottevő befolyásolásához. Századbites információátvitellel a gyakorlatban semmit nem lehet kezdeni, attól függetlenül, hogy ez az információátvitel valóban útba ejt-e egy okkult szellemvilágot, ahogy a New Age hívei feltételezik.
Tudományos szempontból a pszi-jelenségek talán legfontosabb kérdése, hogy milyen fizikai hatás valósítja meg őket. Hiszen a definícióban is benne van, hogy nem tulajdoníthatók jelenleg ismert fizikai tényezőknek, tehát nagyon valószínű, hogy magyarázatuk csak a jelenlegi fizika kiterjesztésével lesz lehetséges. Erre a kérdésre vonatkozólag egyelőre kevés ismerettel rendelkezünk, és azok is csak negatívumok. Az ESP sok kísérlet tanúsága szerint nem vagy nagyon kevéssé függ a távolságtól, és ismert fizikai gátak nem akadályozzák; ez nem meglepő, ha arra gondolunk, hogy a prekogníció puszta ténye eleve valószínűtlenné teszi ezeknek a jelenségeknek azt a tér- és időbeli szervezettségét, amit más jelenségeknél megszoktunk. Egy szisztematikus kísérletsorozat, amit véletlenszám-generátorokkal végeztek, a mai fizikában igen nehezen értelmezhető jellegzetességeket tárt fel.
A prekogníció nyilvánvalóan sérti a kauzalitás elvét, vagyis azt, hogy az ok időben mindig megelőzi az okozatot. Vannak azonban jelek arra, hogy itt nem egyszerűen az ok és az okozat sorrendje cserélődik meg, tehát nem arról van szó, hogy az információ időben visszafelé halad. Az ESP másik két fajtájánál és mikro-pszichokinézisnél is nehézséget okoz a kísérleti eredmények olyan értelmezése, amely egyedi események közötti kapcsolatot tételez fel. Például hogy egy választásos kísérlet bizonyos próbáiban átment az információ, másokban nem (bővebben lásd itt), vagy hogy a véletlenszám-generátort a kísérleti személynek néhány jól meghatározható próbában sikerült befolyásolnia (Vassy Z.: Utazás Paramerikában, 8. fejezet, elektronikus formában www.mek.iif.hu/porta/szint/human/turizmus/paramer/html/r8.htm). Inkább úgy látszik, a hatás globálisan működve mintegy "eloszlik" a kísérlet egész sorozatában, amelynek végeredménye így eltér a véletlen szerint várhatótól, de az eltérést nem lehet bizonyos próbákhoz jobban hozzárendelni, mint a többihez. Mindezek alapján egyelőre csak annyit mondhatunk, hogy a pszi-jelenségek valamilyen korrelációt jelentenek egymással az ismert módokon nem összefüggő események között, de ezt a korrelációt nem lehet semmilyen, térben és időben terjedő folyamatra visszavezetni. A "nem lehet" itt nem egyszerűen azt jelenti, hogy jelenlegi ismereteink alapján nem tudjuk, hanem hogy a tapasztalati anyag szerint objektíve nincs ilyen folyamat; ha volna, bizonyos kísérletek más eredményt adnának, mint amit adnak.