2. Miért hiszünk a parajelenségekben?

Az utóbbi néhány évtizedben pszichológusok és szociológusok több vizsgálatot végeztek arról, hogy a parajelenségekben való hit milyen más emberi tulajdonságokkal szokott együtt járni. (Itt látható a vázlatos összefoglalás.) Ezeket a vizsgálatokat eleinte olyanok végezték, akik minden parajelenség meggyőződéses tagadói voltak, és azt akarták kimutatni, hogy a hívők intellektuális képességei gyengébbek az átlagosnál. Már 1940-ben volt például egy felmérés arról, hogy a babonásság hogyan függ össze az intelligencia-hányadossal. Itt babonásságon az olyan konkrét népi hiedelmekben való hitet értették, hogy a péntek tizenharmadika szerencsétlen nap, vagy hogy a kéményseprővel való találkozás szerencsét hoz, és így tovább. Az eredmény valóban negatív összefüggés lett, vagyis a babonásabb emberek tendenciaszerűen kisebb intelligencia-hányadosúnak bizonyultak. Ez aztán kijött egy 1945-ben, majd 1974-ben megismételt felmérésben is. Igen ám, de közben kiderült: ez az összefüggés a népi babonásságon kívül egyetlen más parajelenségre, vagyis az abban való hitre sem igaz. Épp a ma népszerű, a New Age eszmevilágával összefüggő jelenségekben a nagyobb IQ-jú emberek éppolyan gyakorisággal hisznek, mint a kisebb IQ-júak. Hasonló kép alakult ki, amikor speciálisan a logikai következtésre való képességet vizsgálták. Bizonyos hittípusok ugyan együtt jártak bizonyos logikai műveletek gyengeségével, például a spiritiszták hajlamosak voltak a kritikátlan gondolkodásra, de az összefüggés más parahitekre messze nem volt általános. Ugyanakkor a sok parajelenségben való hitet együttesen mérő tesztek eredménye pozitívan függött össze a kreativitási tesztekben elért eredménnyel, vagyis a hivők tendenciaszerűen kreatívabbnak bizonyultak a nem hívőknél. Nem mutatkozik következetes kapcsolat a parahitek és az iskolai végzettség között, és amikor diákoknál a tanulmányi eredmény és a parahit kapcsolatát vizsgálták, a különböző felmérések egymásnak ellentmondó tendenciákat mutattak ki.

Végül is ezekből a felmérésekből annyit megbízhatóan állíthatunk, hogy a parahívőket nem lehet nagyvonalú általánosítással buta embereknek nevezni, és hitüket a butaságukra visszavezetni. Ugyanígy az sem állítható, hogy a parahívők a nem hívőknél okosabbak volnának. Persze aki a világban nyitott szemmel jár, az mindezt sejti felmérések nélkül is; bizonyára mindnyájunknak vannak parahívő ismerőseink, akik szellemi képességek szerint igen széles skálán helyezkednek el.

Sokkal egyértelműbb a helyzet, ha a parahitet az emberi pszichikumnak nem a logikai, hanem az érzelmi oldaláról közelítjük meg. Itt a kutatás elég markáns összefüggéseket tárt fel a hit erőssége és olyan személyiségjellemzők között, amelyek az ember érzelmi életével kapcsolatosak. Nézzünk egy viszonylag egyszerű példát. Mindenkit el lehet helyezni egy skálán aszerint, hogy mennyire hajlamos spontán pozitív, illetve negatív érzelmek átélésére. Ezt is tudhatjuk tapasztalatból: vannak emberek, akik a legapróbb kellemetlenségtől is kétségbe esnek, másoknak az élet minden kis örömteli eseményétől virágos jókedvük lesz, ismét mások ezt is, azt is flegmatikus közönnyel fogadják. A legtöbben persze valahol középen helyezkedünk el a fenti végletek között, és hogy hol, azt ügyesen szerkesztett kérdőívvel fel lehet mérni. Mikor egy ilyen felmérést először vetettek össze a parajelenségekben való hittel, nem jött ki semmi érdekes: úgy látszott, a parahívők sem az örömre, sem a bánatra nem hajlamosak jobban, mint a nem hívők. Később azonban kirajzolódott egy bonyolultabb összefüggés. Igaz, hogy a parahit nem jár együtt sem kifejezetten pozitív, sem kifejezetten negatív érzelmekkel, de együtt jár azzal a tendenciával, hogy a személynek gyakran vannak erős érzelmei hol az egyik, hol a másik irányban. Tehát mind az örömet, mind a bánatot az átlagosnál jobban átérzi. Ugyancsak kiderült, hogy a parahívőknek nagyobb igényük van arra, hogy a körülöttük zajló eseményeket, ezen belül kiváltképp az emberi kapcsolataikat befolyásolni tudják, illetve legalább úgy érezhessék, hogy befolyásolásukra módjuk van.

Emlékezzünk vissza arra a felismerésre, hogy a parahit mára részévé vált a New Age általánosabb eszmerendszerének. Ez az eszmerendszer meglehetősen komplex; beletartozik ősi szellemi tanítások felelevenítése, távol-keleti filozófiák elemei, az ember és a természet egységének gondolata, ennek nyomán a környezetvédelem és a nagyobb ökológiai tudatosság hangsúlyozása, az életmód különféle reformjai, például speciális étrendek, a természetgyógyászat részben materiális, részben spirituális eljárásai. Mindebben nem nehéz észrevennünk azt a közös és központi eszmei tartalmat, ami összefügg a parahívők igényével is egy áttekinthetőbb és így számukra otthonosabb világra. Ahogy az ausztrál Harvey Irwin, a parahitek egyik legjelentősebb kutatója fogalmazott (Irwin, H. J. (1993): Belief in the Paranormal: A Review of the Empirical Literature. Journal of the American Society for Psychical Research, 87, 26. oldal):

"Az ember biztonságérzetéhez és lelki egyensúlyához szükség van arra a meggyőződésre, hogy körülötte a természetben és a társadalomban értelmes rend uralkodik."

Hogy ezt az értelmes rendet sok ember miért keresi épp a New Age világképében, annak megértéséhez érdemes röviden visszatekintenünk az európai kultúra fejlődésére az utóbbi évszázadok során.

A középkorban az európai ember egy olyan világban élt, amelyet a kereszténység Istene teremtett, és tartott folyamatosan az általa kijelölt úton. Ez a világ a mindennapokban gyakran áttekinthetetlen és veszélyekkel teli volt, de a vallásos hit mégiscsak biztosította azt a megnyugtató meggyőződést, hogy mindezek mögött létezik egy alapvető rend, létezik egy magasabb erő, amely gondot visel ránk, és amellyel az Ő saját kegyelmi ajándékaként személyes lelki kapcsolatba is léphetünk.

"Egyetlen veréb sem hullhat le a fáról a mi Mennyei Atyánk akarata nélkül"

- írja Máté Evangéliuma (10. rész, 1 - 42). A vallás gyakorlati előírásait az átlagember messze nem tartotta be, de tudta, hogy Isten bölcs és belátó, minden olyat megbocsát neki, amit ő maga meg tud magának bocsátani; így az általános gondviselésben bátran bízhatott attól függetlenül, hogy konkrétan mindenféle zavaros dolog történt vele. Ez a bizalom érzelmileg mintegy kipárnázta neki a világot. Hogy a hitre az embereknek már akkor micsoda igényük volt, az kiderül például abból, hogy ez a hit túlélte az Egyház fantasztikus mértékű képmutatását, a népirtó háborúkban játszott szerepétől a pápák törvénytelen gyerekeiig.

Aztán jött az a szellemi fordulat, amit felvilágosodásnak szoktunk nevezni. Jött a tudomány és a technika, a gépek, a tömegtermelés, a korábbit messze túlszárnyaló anyagi jólét. Meghosszabbodott az átlagéletkor, viszonylag nagy tömegek számára lett egyre kényelmesebb a mindennapok közege. A mindezt megalapozó természettudomány fogalmai és megismerési módszerei általánossá váltak, és lépten-nyomon kiderült: nélkülük már egyetlen társadalom sem versenyképes. Egyre inkább úgy nézett ki, hogy a bibliai intésre rácáfolva nagyon is érdemes ennünk a Tudás Fájáról.

Ez a fordulat együtt járt a közemberek világképének fokozatos átalakulásával. A természeti folyamatokat mind kevésbé fogták fel Isten által irányítottnak, a mennyei törvények helyébe az anyag tudományosan feltárható törvényei léptek. A gondolkodásban teret hódított a ráció, az oksági összefüggések felismerése és alkalmazása. Ahogy Leon Lederman, Nobel-díjas fizikus fogalmaz (L. Lederman: Az isteni a-tom. Typotex Kiadó, 1995, 124. oldal.):

"Az oksági viszonyok aktív kutatása és célzott felhasználása alapvető minőségi ugrás volt az egész társadalom életében. Nekünk ma természetes, hogy az ember a világ jelenségeit ok-okozati alapon akarja megérteni, és még természetesebb, hogy amit megértett, a gyakorlatban mindjárt alkalmazza is. De ez nem mindig volt így. A newtoni idők előtt egy-egy deviáns kivételtől eltekintve az emberek nap mint nap csak követték a jól (vagy kevésbé jól) bevált szokásaikat, és ami történt velük, annak sem az oka nem érdekelte őket, sem az, hogy esetleg másképp is történhetett volna. A középkor sztatikus társadalma a mechanikai szemlélettel nőtt át az újkor dinamikus társadalmába."

A hit nem tűnt el, de hatóköre nagyrészt az emberi lélek, a szubjektum területére korlátozódott; a külső, tárgyi világban Istennek és általában a természetfölötti befolyásnak mind kevesebb hely maradt. Velük együtt pedig elhalványodott az az élmény és az a remény, hogy létezik Gondviselés, hogy a világ szerkezetének egy mély szintjén rend és célszerűség uralkodik.

"Minél jobban megismerjük a világot, annál inkább értelem nélkülinek mutatkozik."

- írta már a huszadik században egy másik Nobel-díjas, Stephen Weinberg (idézi Leon Lederman fenti, "Az isteni a-tom" című könyvében). Hogy ez mekkora veszteség, azt talán a digitális könyvtár legszorgalmasabb olvasói, a fiatal tudósjelöltek érzik át legkevésbé, mert ők megkapják helyette egy másik rendnek, a tudomány logikai rendjének élményét, és azt el tudják fogadni éppolyan átfogónak és alapvetőnek, mint a középkor embere az isteni rendet. De ehhez az élményhez egyrészt messze nem jut hozzá mindenki, másrészt maga az élmény eleve nem olyan természetű, hogy közvetlenül az ember érzelmeihez szóljon. Ami az objektív világot illeti, a tudomány rengeteg kérdésre választ ad, de arról igencsak homályosan beszél, hogy kik vagyunk, hogy mitől érezzük magunkat boldognak vagy boldogtalannak, hogy miféle erkölcsi értékrendet kell követnünk annak érdekében, hogy harmonikusan együtt tudjunk élni másokkal, és így tovább. A változatosság kedvéért most hadd idézzek nem tudóstól, hanem egy környezetvédelmi díjat kapott tudományos-fantasztikus regény írójától (Daniel Quinn: Izmael. Föld Napja Alapítvány kiadása, 1992, fordította Trombitás Gábor, 104. oldal.):

"A világegyetemet tanulmányozva megtanultátok, hogyan kell repülni, atomot hasítani, fénysebességgel üzeneteket küldeni a csillagokba és így tovább, de arra nincs mód, hogy szert tegyetek mindenek közt a legalapvetőbb és legszükségesebb tudásra: annak tudására, hogyan kell élnetek."

A tudományos világkép egyrészt hasznosnak bizonyult a világ megismerése szempontjából, másrészt károsnak abból a szempontból, hogy ebben az egyre jobban megismert világban az ember mennyire érezheti otthon magát. Sokak véleménye szerint a mai életből hiányzik valami, ami a tudomány hegemóniája előtti időkben még megvolt: egy spirituális rendező elv, amely segít a látszólagos káoszban eligazodni, és alapul szolgál egy követhető értékrendhez.

A huszadik század második felében a modern technikai civilizáció értéke más oldalról is megkérdőjeleződött (László Ervin: Harmadik évezred. Új Paradigma Kiadó, 1998, fordította Bori Erzsébet, 43. oldal.):

"Ha nem változtatunk irányt, akkor biztosan folytatódik a túlnépesedés, tovább terjed a szegénység, fokozódik a fegyverkezés, egyre nagyobb lesz az élelmiszer- és energiahiány, erősödnek az éghajlati változások, fokozódik a levegő, a víz és a talaj ipari, városi és mezőgazdasági szennyezése, tovább vékonyodik az ózonréteg, egyre több faj pusztul ki, tovább csökken a légkör oxigéntartalma, egyre nagyobb lesz annak a veszélye, hogy bekövetkezik egy nukleáris baleset, vagy a nukleáris hulladék idéz elő világméretű katasztrófát, és kisebb léptékben ugyan, de mindenfelé csapásokat okoznak majd a talajban, a levegőben és a vízben felhalmozódó mérgek, illetve az ételekben és italokban található toxikus adalékanyagok."

Az intenzív, vegyszeres mezőgazdasági termelés, miközben lehetővé teszi viszonylag kis területről viszonylag sok ember ellátását, eddig nem létező anyagokat juttat a szervezetbe; ezek hatása egyelőre nem tisztázott pontosan, de hogy veszélyt jelentenek, az valószínű például az allergiás betegségek rohamos terjedéséből. Ez a művelési mód ugyanakkor felborítja a termőföld kémiai és biológiai egyensúlyát, mivel egyes anyagok felszaporodnak benne, mások pedig kiürülnek. Célzott beavatkozásokkal ezt a folyamatot rövid távon kompenzálni lehet ugyan, de mind többen attól tartanak, hogy a nem kellően ismert hosszútávú hatások még katasztrófálisabbak lesznek. Az ipari technika károsítja a levegőt, a vizet és a Föld élővilágát. A növény- és állatfajok számának rohamos csökkenésével rohamosan szegényedik a bioszféra génállománya, és mivel ez bolygóméretben történik, a veszteséget még potenciálisan sincs honnan pótolni. Mindehhez hozzáadódnak a társadalmi ellentétek, amiket a modern technika egyrészt csökkent azzal, hogy emeli az átlagos életszínvonalat, másrészt még jobban kiélez azzal, hogy növeli a különbséget a jól és a rosszul ellátott rétegek, illetve földrajzi régiók között.

A New Age ideológiájában összekapcsolódik a mai civilizáció fenti két bírálata, vagyis hogy ez a civilizáció egyrészt nem elég spirituális, másrészt az emberiséget katasztrófa felé viszi. Az iménti idézet szerzője által alapított Budapest Klub kiáltványa a pozitív változás esélyét abban látja, hogy - idézem - "a racionális értelem hatalmán túl az emberi szellem kimagasló képességei felölelik a szeretet, az együttérzés és a szolidaritás hatalmát". Ez persze így még nagyon általános, és eddig is közismert volt; hogy konkétabban mit jelent, azt László Ervin akkor árulja el, amikor később és más műveiben a lehetséges megoldásokról és követendő stratégiákról ír (részlet a Budapest Klub kutatási programjából, 1996 - 1998):

"A kvantumbiológia, a kvantumtudatosság és az egységes interdiszciplináris elmélet most kialakuló kutatási területe azt sugallja, hogy az élő szervezetek közötti kapcsolatokat egy olyan fizikai mező biztosítja, amely Bohm "implikált rendjéhez", Sheldrake "morfogenetikus teréhez" és László "kvantum/vákuum-kölcsönhatásához" hasonlít. Ezek a mezők és folyamatok alapos vizsgálatot érdemelnek, mind saját fontosságuk miatt, mind pedig amiatt, mert általuk jobban megérthetők az emberi kapcsolatok, és így elősegíthető az egyének fejlődése és a társadalom összetartása egyaránt."

Ekkor szóba kerülnek olyan "új tudományos és technikai eredmények", mint például a Mindenséget átfogó "pszí-mező" ami sehol a fizikában nem szerepel, csupán a New Age tudósai beszélnek róla, anélkül, hogy konkrétan specifikálnák, vagy a vákuum hatalmas energiája, amit kizárólag az ő köreikben elismert szakemberek már hasznos energiává tudnak alakítani. Előbb-utóbb aztán az is kiderül, hogy ebben a gondolatkörben az imént idézett "emberi szellem" fogalmát nem a szokott, elvont értelemben kell felfognunk, hanem mint olyan fizikai tényezőt, amely a világra közvetlenül hatni képes; megérkeztünk tehát a tárgyakra való szellemi ráhatáshoz, amit a parapszichológiában pszichokinézisnek hívnak.

Vagy például a vegyszermentes mezőgazdaság központi magyar szervezete, a Biokultúra Egyesület, számos racionális eljárás mellett propagálja az úgynevezett "biodinamikus" termelésmódot, amelyben bizonyos műveletek idejét asztrológiai megfontolásokkal határozzák meg (Biokultúra, 1996/2.):

"Tudjuk, az életfolyamatok ritmusa nem választható el a csillagos ég ritmusától, és a Vetési Naptárt forgatva látjuk, hogy hasonló peronoszpórás évre számíthatunk, mint tavaly."

Ugyanők magától értetődően hivatkoznak más parajellegű találmányokra is (Biokultúra, 1996/4.):

"Vessük el az előzőleg hagyományos módszerrel vagy radiesztéziás módszerrel (ingával) levizsgált vetőmagvakat Pi vízben előáztatva, a vetési naptár termésnapjain... A radiesztéziás vizsgálati módszerrel összeállított táptalajkeverék összetétele: ..."

Egy saját véleményfelmérésünk statisztikailag is egyértelműen igazolja, hogy minél erősebben parahívő valaki, annál valószínűbb, hogy környezeti tudatossága szintén nagyobb az átlagosnál.

A világ nagy megoldatlan problémái összekapcsolódnak a New Age egy másik tipikus slágertémájával, a földönkívüliekkel is (Hargitai Károly: Ufo - szenzációk és bizonyítékok. Total Kft. Atlantis Kiadó, 1990.):

"Ha megértjük az ufonauták problémáit, kérdésessé válik, hogy fenntartható-e egyáltalán az ipari civilizáció evolúciós tévútra került szerkezeti együttese; nyilvánvaló, hogy nem."

Mint közismert, idegen látogatóink szintén használják a László Ervin műveiben szereplő pszí-mezőt, vagy legalábbis valami ahhoz nagyon hasonló fizikai hatást, amely telepatikus érintkezésre és tárgyak pillanatszerű áthelyezésére alkalmas.

Látjuk tehát, hogy itt egy átfogó, sok területre kiterjedő nézetrendszerről van szó. Hívei felelősséget éreznek szűkebb és tágabb környezetük sorsa iránt, szeretnének egy mind fizikailag, mind érzelmileg egészségesebb világban élni, és ennek megteremtéséhez nem tartják elegendőnek azt a gondolati keretet, amit a modern racionális világkép nyújt. A parajelenségekben való hit ehhez a nézetrendszerhez kapcsolódik, és egyedi összetevőit a hívek számára ennek a nézetrendszernek az érzelmi töltése hitelesíti.

Első ránézésre sok racionálisan gondolkodó ember furcsállja, hogy mások a világ értelmes rendjét egy irracionális szellemi áramlathoz csatlakozva találják meg (illetve szerintük csak vélik megtalálni). Ne ítéljünk azonban elhamarkodottan: mindenképp óvatosságra int az a puszta tény, hogy ma a New Age hívei igen sokan vannak, számuk összemérhető a tradicionális vallások híveinek számával. Hogy a parahit miért jó nekik, arról megtudhatunk egyetmást, ha ezt a hitet pszichológiai szempontból vesszük szemügyre. Akkor a parahit látható irracionalitása mögül nyomban előbukkan egy sajátos, láthatatlan racionalitás.


Tovább a 3. fejezetre
Vissza a cikk tartalomjegyzékéhez