3. De vajon léteznek-e anyagi értelemben is?

Bármelyik paratémát vizsgáljuk ebből a szempontból, mi kutatók egy kicsit más helyzetben vagyunk, mint amikor egyéb természeti vagy társadalmi jelenségeket vizsgálunk. Éppen azért, mert olyasmit próbálunk objektív szemlélettel és objektív módszerekkel megközelíteni, amit mások hittel közelítenek meg. Mégpedig mindkét oldalról: akik szerint a parajelenségek pusztán csalások vagy illúziók, azok ebben rendszerint éppúgy eleve biztosak, mint a hívők a maguk hitében. E tekintetben a parajelenségek nagyon hasonlók egy vallás tételeihez. Elég gyakran el is hangzik a kritika, hogy minek ártjuk bele magunkat mások hitébe; az az ő belső, szubjektív ügyük, nem tartozik a tudományra és a tudósokra. Néha igen okos emberek is így vélekednek. Mikor például még élt Wigner Jenő, és engem az a szerencse ért, hogy egy ideig Princetonban a közelében dolgozhattam és megismerkedhettem vele, ő módfelett csodálkozott, hogy egy pszichofizikai intézetben a telepátia kutatásával foglalkozom. A telepátiát ő tisztán lelki jelenségnek könyvelte el, mint ilyen nagyon érdekelte, és a maga részéről meg volt győződve a létezéséről; no de hogy jön a közelébe a tudomány? Mikor aztán elmondtam neki, hogy konkrétan mit csinálunk, hamar belátta, hogy a tudományos vizsgálat itt sem fölösleges, sőt, nemcsak nem fölösleges, hanem egyenesen szükség van rá. (Bölcs embereket többek közt arról ismerhetünk fel, hogy új információ birtokában képesek a véleményükön változtatni.) Ugyanis a parajelenségek egy lényeges ponton alapvetően különböznek a vallások természetfölötti jelenségeitől: abban, hogy tapasztalható anyagi következményeik vannak. Angyalokat egyetlen normális felnőtt ember sem keresgél az égen távcsővel, mert az angyalok természetéhez hozzátartozik, hogy száz százalékig szellemi lények, az anyagi tapasztalat számára nem hozzáférhetők. Ezzel szemben mondjuk egy Hartmann-féle földsugárzási zóna definíció szerint kimutatható radiesztéziai ingával vagy pálcával, vagy egy parafenomén kanálhajlító képessége pont abból derül ki, hogy a ke zében lehajlik a kanalak feje, és így tovább. A vallási tényekkel ellentétben a parajelenségek az anyagi világhoz tartoznak, vagy mindenesetre ahhoz is tartoznak, van tehát értelme a kérdésnek, hogy anyagi értelemben léteznek-e. Ha pedig van értelme ennek kérdésnek, akkor a választ jogosan várjuk a tudománytól, mert a tudomány pont arra való, hogy az anyagi világról feltett értelmes kérdéseket értelmesen megválaszolja.

Nem érdemes persze a tudományt sem misztifikálni, azaz jelen esetben azt várni, hogy a tudomány ezekről a jelenségekről lényegesen mást mondhat, mint a hétköznapi józan ész. Számos népszerű parajelenségről bárki eldöntheti tudomány nélkül is, hogy mennyi benne a valóság és mennyi a csalás vagy félreértés. Nemsokára ismertetek néhány kísérletet, ami erre a célra alkalmas, és amihez nem kellenek sem komplikált berendezések, sem egyetemi diploma.

Előbb azonban gondoljuk meg, milyen módszertani stratégiát érdemes követnünk az ilyen irányú kísérletekben. Nem valószínű ugyanis, hogy minden parajelenséghez ugyanaz a stratégia a legmegfelelőbb, hiszen maguk a jelenségek nagyon sokfélék. Sőt, ugyanaz a jelenség is megnyilvánulhat egész különböző módon a különböző helyzetekben.

Tekintsük például a telepátiát. Varietéműsorokban gyakori szám, hogy a telepatikus fenomén beköti a szemét, leül a színpadon háttal a közönségnek, majd az asszisztense számokat mutat fel, kéri, hogy a közönség csendben koncentráljon rájuk, a fenomén pedig kimondja őket egymás után. Soha nem hibázik. Ez érezhetően messze nem ugyanaz, mint amikor egy átlagember egyszercsak úgy érzi, hogy a testvére egy másik városban bajba került, és aztán kiderül, hogy pont akkor elütötte egy autó. A színpadi telepátia, ha tényleg az, akarattal lép fel, mondhatni rendelésre; a spontán telepátia, ha tényleg az, szándék nélkül és ritkán. Az elsőben a kapott információ határozott és pontos, a másodikban elmosódott, a részletei rendszerint hiányoznak. Ha el akarjuk dönteni, hogy a fenomén mutatványa, illetve a spontán megérzés valóban telepátia volt-e, az első esetben a bűvésztrükk lehetőségeit kell kizárnunk, a másodikban a véletlen egybeesést. Egyik sem könnyű feladat, de más okból és másképp nem könnyű. A színpadi telepátiánál a megfigyelőnek gyakorlatilag magának is bűvésznek kell lennie, különben nem tudja, hogy egyáltalán mire figyeljen. A spontán telepátiánál pedig nem lehet objektív módon felmérni, hogy adott esetben a véletlen egybeesésre mekkora esély volt, mert ahhoz az esemény túl egyedi. A közlekedési balesetek a legtöbb családban nem ismétlődnek olyan rendszeresen, hogy statisztikát készíthessünk róluk.

Az objektív ellenőrzés szempontjából mindenesetre van a parajelenségeknek két, egymástól élesen különböző alaptípusa. Az egyik típusba a látványos, könnyen megfigyelhető és akaratlagosan előállítható jelenségek tartoznak: az iménti színpadi telepátia, a fémhajlítás, a tárgymozgatás ismert erők alkalmazása nélkül, a földzónák kiingázása, az ingás vagy pálcás radiesztézia más fajtái, az auralátás, az örökmozgók, a teleportáció (vagyis tárgyak áthelyezése máshova úgy, hogy közben nincsenek sehol), a hivatásszerű jóslás, és elnézést kérek mindazoktól, amiket kifelejtettem. A másik típusba a ritka és gyenge hatások tartoznak, vagyis azok, amiket a mindennapi életben telepátiának vagy előérzetnek hívnak. Ez utóbbiakat nem a New Age hozta felszínre, nem épülnek rájuk üzleti vállalkozások, és alig esik róluk szó a tévé népszerű paraműsoraiban; a legtöbb ember számára tehát sokkal kisebb jelentőségűek az első csoportbelieknél.

Szerencsére épp az első csoport, vagyis a látványos és akarattal előállítható jelenségek csoportja az, amit egyszerű módszerekkel és a leghétköznapibb józan eszünket használva is könnyen tesztelni lehet. Hogy miképpen, azt most részletesen bemutatom egy jól ismert és népszerű jelenségkör, a radiesztézia példáján. Utána pedig megadok néhány hiperkapcsolatot más hasonló jelenségek vizsgálatáról szóló cikkekhez.


Tovább a 4. fejezethez
Vissza a cikk tartalomjegyzékéhez