8. Fiziológiai mérések

Tartalom

8.1. Észlelés előtti reakció érzelmi hatású képekre
         8.11. A bőr elektromos vezetőképessége mint az érzelmi hatás indikátora
         8.12. Dean radin „presentiment” kísérletei
8.2. Telepátia vizsgálata klasszikus kondicionálással
8.3. Hangingert megelőző reakció
         8.31. Értelmezés a menetek prekognitív indításával

8. Fiziológiai mérések
A tudományos parapszichológiában elég hamar felmerült az a kézenfekvő ötlet, hogy a tudatos gondolkodás és döntés komplikációit a szervezet valamilyen tudattalan, automatikus válaszának mérésével kerüljék ki. Good (1961, idézi Radin 2006, 163. oldal) javasolta, hogy mérjenek elektroenkefalogramot, miközben a kísérleti személyt erős fényimpulzusok érik; mint már akkor is közismert volt, hirtelen ingerekre az EEG jól azonosítható hullámalakkal reagál, és Good feltételezése szerint ha prekogníció létezik, akkor valami hasonló reakció esetleg közvetlenül a fényfelvillanások előtt is fellép. Hasonló módszerrel Hartwell (1978) tényleg megvizsgálta, hogy van-e következetesen megkülönböztethető EEG-hullám rövid idővel azelőtt, hogy a kísérleti személynek egy férfi vagy egy nő arcképét mutatják meg. Ilyen különbséget azonban nem talált. A később népszerűvé vált bőrellenállásos mérések 1968-ban kezdődtek, mindjárt egy erősen szignifikáns kísérlettel, amit én és munkatársaim végeztünk (Vassy 1978): a klasszikus (Pavlov-féle) kondicionálás eljárása szerint a feltételezett telepatikus jelhez a vevőnél áramütést társítottunk, és annak hatását mértük a bőr elektromos ellenállásán. Technikailag azonban ez a kísérlet elég primitívnek számított, az ellenállás időfüggésének pusztán emberi megfigyelésével, automatikus regisztrálás nélkül, amire akkoriban nem volt mód. E kísérlet módszertani részleteire majd a későbbi, sokkal fejlettebb technikájú replikáció ismertetésénél térek ki.
A svédországi Lund egyetemének pszichológiai tanszékén Holger Klintman (1983, 1984) az úgynevezett “kognitív interferencia” jelenségét vizsgálta: a kísérleti személyeknek mutatott egy színes papírlapot, majd egy fehéret egy ráírt színnel, és nekik mindkét színt ki kellett mondaniuk. Ilyenkor alapvetően két eset van: a felírt szín vagy megegyezik az előtte mutatott színnel, vagy nem. Az előbbi feladat mindenkinek gyorsan és könnyen megy, az utóbbi viszont váratlanul nehéz: meglepetésüket többen rendszerint szóban is kifejezik, vagy épp nevetőgörcsöt kapnak. Az első szín megpillantásával ugyanis aktiválódnak annak agyi kapcsolatai, köztük a nevével, és ha mégis más nevet kell mondaniuk, akkor érthetően zavarba jönnek. Ezt a zavart többek között leleplezi a második cetlire adott reakcóidő, vagyis az az időtartam, ami eltelik a cetli megpillantása és a rajta lévő szó kimondása között. A kísérletben az azonos és a különböző színek párosítása természetesen véletlenszerűen váltakozik, még a kísérletvezető sem tudja, hogy mikor melyik fajta párosítás jön. Klintman egyúttal mérte az első színek kimondási reakcióidejét is, hogy aztán a második cetlire adott reakcióidőt mindenkinél ahhoz viszonyítsa. Feltűnt neki, hogy ezek az első reakcióidők meglepően nagy szórást mutattak; alaposabban megvizsgálva aztán kiderült, hogy már ők is függnek attól, hogy a második cetlire írt szín az elsővel azonos vagy attól különböző lesz. Mégpedig ugyanúgy függnek, ahogy a másodikakra adott reakcióidő: azonos két szín esetén a kísérleti személyek már az elsőt is gyorsabban mondják ki. Klintman leszűrte azt a következtetést, hogy a második szín mintegy időben visszafelé hatva befolyásolja az elsőre adott reakciót, akárcsak normál esetben fordítva.

8.1. Észlelés előtti reakció érzelmi hatású képekre
Dean Radin, (akkor) a Nevadai Egyetem pszichológusa, Klintman kísérletéből ötletet merítve feltette a kérdést: egy érzelmileg zaklató kép vajon nem vált-e ki az érzelemnek megfelelő reakciót néhány másodperccel a megpillantása előtt? Vizsgálati módszere a bőr vezetőképességének mérésén alapul.

8.11. A bőr elektromos vezetőképessége mint az érzelmi hatás indikátora
A pszichológiában régóta köztudott, hogy az érzelmi reakciót megbízhatóan jelzi a bőr elektromos vezetőképessége, amely mind kellemes, mind kellemetlen ingerekre hirtelen megnő, majd fokozatosan visszatér az előző szintre (Woodworth és Schlosberg 1961, Schmidt és Walach 2000). Általában a kéz valamelyik ujján mérik. Időbeli változását a 8.1 ábra szemlélteti, matematikailag pedig a következő, úgynevezett szigmoid-függvény írja le:

Vezetőképesség = A(exp(-t/b)/(1+1/(t/c)2)                               (8.1)

Itt A a hupli amplitudója, t az idő, b a lefutó él időállandója, c a felfutó élé. Minél nagyobb az időállandó, annál laposabb a görbe a megfelelő oldalon.


8.1. ábra. A bőr vezetőképességének alakulása váratlan inger hatására.

Ilyen reakciók nemcsak külső, hanem belső, pszichikus eredetű ingerekre is fellépnek, elég hozzájuk egy-egy érzelmet kiváltó gondolat vagy fantáziakép. A vezetőképességének mind az alapszintje, mint a fenti alakú reakciók tipikus amplitudója és gyakorisága egyénileg változó, vagyis akár a külső, akár a belső ingerek nem egyforma valószínűséggel hatnak rá. A külső inger nélkül, spontán fellépő reakciók gyakoriságát labilitásnak nevezzük (Spottiswoode és May 2003).
A vezetőképesség kis mértékben mindig hajlamos az ingadozásra, azaz a nagyon kis amplitudójú huplik rendszerint sokkal többen vannak azoknál a nagyobbaknál, amelyek érzelmi hatáshoz kapcsolódnak. Egy tipikus amplitudóeloszlást a 8.2. ábra mutat (Vassy 2004). Ezért az elemzés során célszerű meghatározni egy küszöbamplitúdót, amelynél kisebb huplikat lényegtelen zajnak tekintve elhanyagolunk.


8.2. ábra. Amplitúdóeloszlás az alapszint ezrelékében mérve.

A küszöb kiválasztása természetesen azzal a veszéllyel jár, hogy a kutató önkényesen olyan küszöböt választ, amelynél az általa várt kísérleti eredmény jön ki, holott a sok lehetőség miatt ez megeshet véletlenül is. Az ilyenfajta csalást vagy önbecsapást elkerülendő én például az egész adatelemzést elvégzem több küszöbértékkel, azon a környéken, ahol az eloszlás a kis amplitúdók felé meredekké válik – a 8.2 ábrából leolvashatóan 5 ezrelék körül –, és az eredményt csak akkor fogadom el pozitívnak, ha az a legtöbb ilyen küszöbbel szignifikánsnak bizonyul (lásd 8.2. alfejezet).

8.12. Dean Radin "presentiment"-kísérletei
Erre a “presentiment”-re nem tudok jó szót; Radin definíciója szerint (Radin 1997, 118. oldal) “egy később bekövetkező esemény homályos és tudattalan megérzése” (“a vague sense or feeling of something about to occur but without any conscious awareness of a particular event”). A kísérleti személynek képeket mutattak, miközben mérték börének elektromos vezetőképességét, szívverésének frekvenciáját és az egyik ujján átfolyó vér mennyiségét, másodpercenként ötször. A mindenkori következő kép megjelenésének időpontját ő maga döntötte el gombnyomással. A kép vagy érzelmileg közömbös volt, (egy tipikus táj, egy nyugodt emberi arc fotója stb.) vagy valamilyen érzelmet kiváltó (hullaboncolás, nemi közösülés stb.). Ezeket 120 kép közül a kísérletet vezérlő számítógépi program választotta ki véletlenszerűen, annyi megkötéssel, hogy a közömbös képek átlagban kétszer annyian legyenek, mint az érzelmesek, abból a célból, hogy az utóbbiak hatása kevésbé múljon el a megszokással. A képek a pszichológiában népszerű IAPS (International Affective Picture System, Érzelemkiváltó Képek Nemzetközi Rendszere, Lang, Bradley és Cuthbert 1999) együttesből származtak; ezeknek a képeknek érzelmi hatását előzőleg már nagy statisztikai mintán megmérték és beskálázták. Radin kísérletének egy-egy menetében 30 képet mutattak meg, amelyekből tehát átlagosan 20 került ki a semlegesek és 10 az érzelmet kiváltók közül.
A kísérletben 24 személy összesen 900 próbáját elemezték, úgy, hogy a képek megjelenési időpontjához viszonyítva azonos időpontban mért adatokat átlagolták. Így 900 elemű statisztikai minta jött létre a képek megjelenése előtt 1/5 másodperccel, 2/5 másodperccel, és így tovább, ahogy bőr-vezetőképességre a 8.3. ábra mutatja. Természetesen mindegyik ilyen mintából lehetett szórást is számolni; az ábrán pontonként a plusz-mínusz egyszeres szórások láthatók.


8.3. ábra. A bőr vezetőképességének alakulása Radin kísérletében.

Az “alatt” szakasz végén és az “után”szakaszban jól látszik, hogy az érzelemkiváltó képek sokkal nagyobb reakciót keltettek az érzelmileg semleges képeknél, és a reakció alakja megfelel a 8.1. ábrán bemutatott szigmoidgörbének. Ami viszont számunkra fontos, az “előtt” szakaszban is volt különbség a két reakció között: a kísérleti személyek az érzelemkiváltó képekre valamennyire már a megpillantás előtt is reagáltak, mégpedig szintén a vezetőképesség növekedésével. A plusz-mínusz egyszeres szórás pálcikáiból szemmértékkel megbecsülhető, hogy a két görbe eltérése az “előtt” szakasz vége felé legalább öt-hat szórásnyit tesz ki, tehát igen kis valószínűséggel lehet puszta véletlennek tulajdonítani.

8.4. ábra. A bőr vezetőképességének alakulása Bierman kísérletében.


8.5. ábra. A szívverés rutmusának alakulása Radin kísérletében.


8.6. ábra. A kézen átfolyó vér mennyiségének alakulása Radin kísérletében.

8.2. Telepátia vizsgálata klasszikus kondicionálással
Pavlov kutyakísérleteit mindenki ismeri, és elég egyszerűek ahhoz, hogy nem is nagyon lehet félreérteni őket. Azóta ugyan Pavlov értelmezése számottevően finomodott (összefoglalóan lásd Schwartz ), de ami nekünk most lényeges, az érvényben maradt: egy önmagában válasz nélküli ingerhez egy megfigyelhető válasszal járó ingert többször társítva az előbbi inger már önmagában is megfigyelhető választ vált ki. Ezt az előbbi ingert feltételes ingernek, a megerősítő és eleve válasszal járó ingert feltétlen ingernek hívjuk, a megfelelő válaszokat feltételes, illetve feltétlen válasznak, a kettő társítását pedig klasszikus kondicionálásnak. Könnyű belátni, hogy a klasszikus kondicionálás lehetőséget ad egy telepatikus “üzenet” vételének kimutatására úgy, hogy ezt az üzenetet a kísérletben mint feltételes ingert alkalmazzuk. Esetünkben a feltétlen inger a kéz egyik ujjára adott áramütés volt, a feltétlen és egyúttal a feltételes válasz pedig a bőr vezetőképességének az a bizonyos szigmoidalakú huplija, amit a 8.1 ábra szemléltet.
Az előző bekezdésben az “üzenet” szót azért tettem idézőjelbe, mert ha a telepátia aktivációs modellje (3.76. alfejezet) igaz, akkor itt üzenet valójában nincs, hanem csak aktiválódnak a vevő olyan emléknyomai, amik megfelelnek az adó által átadni kívánt tudattartalomnak. Így a klasszikus kondicionálás egész elképzelése kapásból megkérdőjelezhető, hiszen a szándékolt társítási folyamat során a vevő agyában a feltételes inger nem vált ki egy nagyjából mindig ugyanolyan fiziológiai reprezentációt, ami kapcsolatba léphetne a feltétlen inger által kiváltott reprezentációval. Gondoljunk bele: a “jön az áramütés” érzésének reprezentációja az adott helyzetben mindig valamennyire aktív, mert a vevő tudja, hogy az áramütés előbb-utóbb bekövetkezik. Közvetlenül a tényleges áramütések előtt az ingadozó aktivációs szintet a telepátia egy kicsivel megnöveli ugyan, ez azonban nem olyan minőségi változás, ami külön reprezentációként viselkedhetne. (Hacsak nem éri el a tudatosodás küszöbét, ami azonban igen ritka, mint a választásos kísérletekből tudjuk – épp azért próbálkozunk ilyen fiziológiai mérésekkel, hogy a tudatosodás igényét elkerüljük.) Csakhogy az aktivációs modell nem létezett sem az eredeti, 1968-as kísérlet, sem annak modern berendezéssel végzett 2000-2001-es ismétlése idején. Akkoriban mindnyájunknak magától értetődött, hogy a telepátiában szó szerint valamiféle üzenet megy át az adóból a vevőbe; a materialisták szerint anyagi közvetítéssel a két agy között, a spiritiszták szerint szellemi közvetítéssel a két nem-anyagi elme között. Annál érdekesebb, hogy a kísérlet nem lett teljesen sikertelen, bár mint látni fogjuk, az eredmény nem felelt meg az eredeti, klasszikus kondicionálást feltételező elvárásnak.
Pavlov eredeti kísérleteiben – és rendszerint a későbbi hasonlókban is – a feltételes választ úgy mérték, hogy a feltétlen ingert néha kihagyták; különben a feltétlen válasz mellett a szinte mindig gyengébb feltételes válasz nem lett volna felismerhető. Ugyanakkor ez az eljárás elég gazdaságtalan, mert az ingerek közti kapcsolat folyamatos fenntartása érdekében sok feltétlen ingert kell adni egy-egy ritka alkalomhoz, amikor a feltételes inger remélhetőleg egyedül is választ vált ki. Szerencsére azonban a két inger közötti kapcsolat úgy is megerősíthető, hogy a feltétlen ingert a feltételeshez képest késleltetve adjuk, akár több másodperccel. Mivel a bőrreakció latenciaideje 2 – 3 másodperc, ennél hosszabb késleltetés esetén a feltételes válasz (ha egyáltalán fellép) elkezdődik már a feltétlen reakció időpontja előtt, tehát attól elválasztva detektálható. Így a megerősítés minden egyes aktusa egyúttal a keresett jelenség mérési próbája is. Ennek megfelelően egy-egy próba időbeli lefolyása a következő volt, a próba kezdetét az egyszerűség kedvéért 0 időpontnak tekintve:

          0: Az adó felszólítást kap, hogy üzenjen: “Mindjárt áramütést kapsz!”
          2 – 6 másodperc: a feltételes válasz huplijának mérése a vevőnél.
          6 másodperc: a vevő áramütése.
          6-16 másodperc: a feltétlen válasz tipikus időtartama, kihagyva az elemzésből
          16 másodperctől: várakozási szakasz a következő áramütésig.

Az utoljára említett várakozási szakasz időtartamának véletlenszerűnek kell lennie, mivel ha állandó volna, a kísérleti személyek öntudatlanul ráhangolódnának, és a következő áramütés időpontjában fellépne a szokásos bőrreakció telepátia nélkül is. Ebben a kísérletben ez a szakasz 20 és 60 másodperc közötti volt, ezen belül egyenletes valószínűséggel. Előkísérletekben kiderült, hogy az emberek többsége körülbelül húszperces meneteket bír ki számottevő unalom vagy idegeskedés nélkül; az imént jelzett időviszonyokból könnyen kiszámítható, hogy két áramütés között átlagosan 56 másodperc telik el, tehát húsz perc nagyjából húsz áramütéssel jön ki.
A kísérlet módszerének többi részletét nem ismertetem, mert túl hosszadalmas volna az eredmény jelentőségéhez képest; ezek természetesen az eredeti közleményben (Vassy 2004) megtalálhatók.
Két sorozatot végeztem 50 – 50 menettel. Az elsőben az áramütés előtti 4 másodpercen belül szignifikánsan több hupli kezdődött el, mint a többi 4-másodperces szakaszban (α = 0,01), és a vezetőképesség értékeit mérőpontonként átlagolva szemmel látható volt a növekedés közvetlenül az áramütések előtt (8.7 ábra).


8.7. ábra. A vezetőképesség alakulása az első 50 menetben, közvetlenül az áramütések előtt, mérőpontonként átlagolva. A függőleges vonalkák a plusz-mínusz egyszeres szórást jelölik.

A második 50 menetben semmi ilyesmi nem volt tapasztalható, még enyhe tendenciaként sem: a huplik teljesen véletlenszerűen helyezkedtek el, ahogy a 8.7. ábrával analóg 8.8. ábra mutatja.

8.8. ábra. A vezetőképesség alakulása a második 50 menetben.

A feltételes reakció intenzitása az ismételt megerősítések során növekszik. Itt azonban, amikor ugyanazokkal a párokkal végeztem több menetet, ezekben az áramütések előtt jelentkező huplik aránya nemhogy időben nőtt volna, hanem csökkent; a vizsgált 23 ilyen pár közül a trend ötnél volt pozitív, négynél nulla, és tizennégynél negatív. Szó sem lehet tehát a reakció erősödéséről. Eszerint valószínűleg már az első ötven menet “jó helyen lévő” huplijai sem a klasszikus feltételes reflex mechanizmusával jöttek létre, hanem másképp. De hogyan?
Egy lehetséges válaszra Radin és Bierman presentiment-kísérleteiből következtethetünk (8.12. alfejezet), ahol egy inger időben visszafelé hatva váltott ki reakciót. Ez most éppúgy lehetséges, hiszen ingernek egy áramütés legalább annyira megfelel, mint egy érzelmileg felkavaró kép. Az első 50 menetben tehát valószínűbb, hogy prekogníció működött, mint telepátia.
Parapszichológus kollégáim egyébként már a presentiment-kísérletek előtt sem nagyon hitték, hogy én tényleg feltételes reakciókat mértem, a prekogníciós értelmezés sokkal természetesebb volt nekik. Ehhez azonban tudni kell, hogy az amerikai pszichológusok világképében a Pavlov-féle kondicionálás igen periférikus helyzetű, ők szinte kizárólag a Skinner-féle operáns kondicionálásban gondolkodnak. (Vagyis abban, hogy a visszajelzés nyomán a szervezetnek hasznos reakciók erősödnek fel.) Az én elképzelésem azért volt nekik gyanús, mert a bőr átnedvesedése egy áramütés előtt nyilvánvalóan nem csökkenti az áramütés negatív hatását, sőt, inkább növeli. Ezért számukra abszurdnak tűnt, hogy ilyen reakció kialakuljon. Ebben ugyan nyilvánvalóan nem volt igazuk – hangjelzést áramütéshez társítva például óriási hulpik lépnek fel gyakran már a harmadik társítás után –, arra azonban mindenesetre ráhibáztak, hogy a telepatikus “üzenet” eszerint tényleg nem tud asszociálódni az áramütéshez. Ezen most már magam sem csodálkozom, hiszen mint említettem, az aktivációs modellből pont ez a következtetés adódik: az agyban fiziológiailag reprezentált üzenet ilyenkor nincs is.
Később azonban hasonlóképp megkérdőjeleződött az az értelmezés, miszerint az áramütésekre a kísérleti személyek előre reagálnak. Mégpedig olyan kísérletek nyomán, amiket Edwin C. May és James P. Spottiswoode végeztek, immár felvértezve a presentiment-kísérletek meg az én pavlovi hipotézisből kiinduló kísérletem tapasztalataival.

8.3. Hangingert megelőző reakció
Szintén amerikai sajátosság, hogy a kísérleti személyeket nem lehet kitenni még az orvosi izomrehabilitációban alkalmazott, gyenge és teljesen veszélytelen áramütéseknek sem, vagy legalábbis ezzel a kutatók kínos pereket kockáztatnának. Ezért May és Spottiswoode erős hangingert használt, fejhallgatón át közvetlenül a fülbe. (Ez igen kellemetlen, és gyaníthatóan ártalmasabb is az ujjakra adott áramütésnél.) Adó nem volt, tehát nem telepátiát, hanem prekogníciót akartak mérni. Az ingerek közti időtartam 40 és 80 másodperc között változott. Az ingerek előtti érzékeny szakasz hosszát – amelyben várták a reakció kezdetét –, ők első kísérletükben 3, a másodikban 3,5 másodperben határozták meg. Még egy különbség az én kísérletemhez képest (ennek később jelentősége lesz, tessék megjegyezni): miután a program egy véletlenszám-generátor döntésével meghatározta a következő inger időpontját, egy másik véletlenszám-generátor eldöntötte, hogy ekkor a kísérleti személy valóban kap-e ingert, vagy pedig ezt az időpontot kontrolleseménynek kell tekinteni, amikor semmi nem történik, de az elemzésben ugyanúgy kezelik, mint az ingerek időpontját. Vagyis itt a kontrollszakaszokat nem az összes olyan 3- (ill. 3,5-)másodperces szakasz jelentette, ami után nem jött inger, hanem csak az így egyedileg kijelölt kontrollidőpontok előtti 3-(ill. 3,5-)másodperces szakaszok. Ezek száma körülbelül megegyezett a valódi ingerek előtti szakaszok számával; azért nem pontosan, mert a véletlenszám-generátor ugyan mindig 50 százalék valószínűséggel jelölt ki ingeres és ugyanekkora valószínűséggel ingermentes időpontot, de a konkrét szám természetesen ingadozott az 50 százaléknak megfelelő érték körül.
A mért statisztikai változó az ingerek előtti szakaszokban kialakult huplik gyakorisága és a kontrollszakaszokban kialakult huplik gyakorisága közötti különbség volt. Két binomiális változó különbségére már láttunk statisztikai próbát a 3.53. alfejezetben; itt pont erről van szó, hiszen egy adott valószínűségű esemény bekövetkezési gyakorisága a nullhipotézis szerint binomiális eloszlást követ. Megfelelően nagy számú próba esetén a két arány különbségének egy standard normál eloszlású Z változó felel meg (2.333 és 2.4 alfejezet).
May és Spottiswoode első kísérletében (Spottiswoode és May 2003)125 személy vett részt, az ingerek száma összesen 1319, a kontrollszakaszoké 1181 volt. Az ingeres szakaszokban 105, a kontrollokban 65 huplit mértek; az ezekből kiszámítható 3,27 különbségi Z-érték α = 0,001 szinten szignifikáns.
Egy második kísérletükben (May és Spottiswoode 2004) előzetes eredmények alapján kiválasztott 100 személlyel dolgoztak. Ekkor Z = 5,08 jött ki, aminek szignifikanciaszintje α = 0,00001.
További replikációként Paulinyi Tamás és én itt Budapesten elvégeztük ugyanezt a kísérletet May és Spottiswoode berendezésével és módszerével (May, Paulinyi és Vassy 2005). Nálunk a részvevők száma csak 50 volt, és (részben a kisebb mintának megfelelően) az eredmény szerényebb: a kapott Z = 2,08 csak 0,05 szinten szignifikáns. Összevetve az első May – Spottiswoode kísérlettel, ahol a részvevők szintén válogatás nélküli személyek voltak, a hatásméret (2.442. alfejezet) nem különbözött szignifikánsan, vagyis annak a kísérletnek az eredményét sikerült statisztikailag reprodukálnunk.

8.4. Értelmezés a menetek prekognitív indításával
E replikáció kiértékelése során egy váratlan jelenségre figyeltünk fel. Nekem már megvolt a Pavlov-féle kísérletem, és csak úgy kíváncsiságból átfuttattam a replikáció adatait annak kissé másféle statisztikai elemzésén. Ahogy említettem, ott nem egyedi kontrollszakaszok szerepeltek, hanem kontrollnak számított minden olyan szakasz, amit nem követett inger; ezt globális kontrollnak neveztük el, szemben May és Spottiswoode lokális kontrolljával. Meglepetésünkre a hangingeres kísérlet replikációja így globális kontrollal nem bizonyult szignifikáns eredményűnek. Alaposabban megvizsgálva kiderült, hogy miért: a kísérleti szakaszok és a kontrolszakaszok hupligyakoriságának különbsége nem a kísérleti szakaszok többletéből adódott, hanem abból, hogy a kontrollszakaszok még a szokásosnál is kevesebb huplit tartalmaztak!
Ezután természetesen megnéztük, hogy mi volt a helyzet May és Spottiswoode első két kísérletében: ott a hatás ugyan nem korlátozódott a kontrollszakaszokra, de a kísérletiekre sem, hanem nagyjából egyenlően oszlott meg a kétféle szakaszok között.
Gondoljunk bele: a kontrollszakaszokban a kísérleti személy szempontjából az égvilágon semmi nem történik. A számítógép programja kijelöli ezeket a szakaszokat, és az elemzésben felhasználja őket, de hogy valamilyen értelemben különlegesek, azt kifelé nem jelzi. A kísérleti személy tehát nem érezhet rá prekognícióval, hogy a bőrének most nyugodtabbnak kell lennie a szokásosnál annak érdekében, hogy a kijöjjön a várt kísérleti eredmény. Arról nem is beszélve, hogy kísérleti személyeinknek nem volt rá okuk, hogy ezzel a szemponttal egyáltalán törődjenek.
Az, hogy a kontrollszakaszokba az átlagosnál kevesebb hupli jusson, egyedül a kísérletvezetőnek számít, mert így kapja meg a várt külöbséget az inger-előtti szakaszokkal. Kézenfekvő tehát a feltételezés, hogy ezt a hatást valamiképp ő “ügyeskedi ki”. De hogyan? Edwin C. May, a prekognitív időzítés fő propagátora (5.53. alfejezet), hamarosan előállt egy lehetséges magyarázattal. Eszerint a kísérleti személy nem reagál előre az ingerekre, bőrének vezetőképessége szokása szerint csak össze-vissza változik, miközben itt-ott huplikat produkál; a kísérletvezető pedig, felhasználva saját prekognitív ráérzését, olyan időpontban indítja a menetet, hogy utána minél több hupli közvetlenül az ingerek előtti szakaszokba, és minél kevesebb a kontrollidőpontok előtti szakaszokba essen. Eszerint tehát itt is prekognitív időzítésről van szó.
Ennek a hipotézisnek vannak kísérletileg ellenőrizhető következményei. Mint említettem, a kísérleti személyek bőre nem egyforma gyakorisággal produkál spontán huplikat, vannak ilyen szempontból stabilabb és labilisabb bőrű emberek. (Emlékezzünk a labilitás definíciójára a 8.11. alfejezetben.) Képzeljük el a kísérletvezetőt a menet indításánál, ha történetesen egy igen kis labilitású személlyel dolgozik. Ekkor a menetben igen kevés hupli lesz, azokat kell a megfelelő helyekre beidőzítenie. Ha azt akarja, hogy inger-előtti szakaszba jussanak, nehéz dolga van, mert valószínűtlen, hogy abból a kevésből akár egy is elég közel legyen egy ilyen szakaszhoz, hogy aztán egy kis sietséggel vagy késlekedéssel pont belecsusszanthassa. Ha viszont valamelyik hupli véletlenül épp egy kontrollszakaszba esik, nem kell egyebet tenie, mint hogy vár három-négy másodpercet, mire kikerül belőle. Kis labilitású kísérleti személyeknél tehát várható, hogy a hatás döntően a kontrollszakaszokba koncentrálódik. Ha ellenben a menet során sok hupli van, azokból néhányat már könnyebb lesz valamelyik inger-előtti szakaszba időzíteni, miközben másokat az előző esethez hasonlóan könnyű kitornászni a kontrollszakaszokból. Nagy labilitású személyeknél tehát a hatás várhatóan megoszlik az inger-előtti és a kontrolszakaszok között. Mind a kis, mind a nagy labilitású személyekre vonatkozó, fenti megállapításokat numerikus szimulációval is igazoltuk (May, Paulinyi és Vassy 2005).
A mi replikációs kísérletünkben a részvevők átlagos labilitása 0,009 volt, azaz egy véletlenszerűen kiválasztott egymásodperces szakaszba 0,009 (0,9 százalék) valószínűséggel esett egy hupli kezdete. May és Spottiswoode első kísérletében a labilitás 0,0012 és 0,2468, a másodikban 0.01 és 0.27 között mozgott, vagyis az ő kísérleti személyeik sokkal labilisabbak voltak a mieinknél. Az a tény tehát, hogy náluk a hatás megoszlott a kétféle szakasz között, míg nálunk a kontrollszakaszokra korlátozódott, összhangban van a prekognitív-időzítéses magyarázattal.
A kísérleti személyek inger-előtti reakciója egy általános fiziológiai meggondolás szerint is valószínűtlen. Ha ugyanis egy ember többször egymás után megérez (akár tudattalanul) egy hamarosan bekövetkező eseményt, akkor megérzése a klasszikus Pavlov-féle kondicionálással hozzákapcsolódik az esemény direkt észleléséhez, és emiatt a megérzésnek fel kell erősödnie. Ha ez így volna, az efféle prekognitív előérzetek olyan mindennaposak volnának, hogy már rég nem számítanának parajelenségnek. Márpedig a mindennapi életben gyakoriak az ismétlődő események, mégsem érezzük meg őket rendszeresen és nagy biztonsággal.