A pszi-jelenségek fizikai tulajdonságainak vizsgálata véletlenszám-generátoros kísérletekkel

(Részlet az "Utazás Paramerikában" című könyvből)

Élesen mutatja a pszi-jelenségek és az időbeliség közötti konfliktust a következő kísérlet, amelyet Helmut Schmidt végzett el 1976-ban. Említettem már a pszichokinézisnek azt a fajtáját, amikor valaki kvantumfolyamattal előállított véletlen számokat akar befolyásolni. Schmidt ezt a szituációt úgy ragozta tovább, hogy a befolyásolandó véletlen számok már készen vannak a szándékolt befolyásolás időpontjában, vagyis - tudom, hogy borzalmasan hangzik! - a pszichokinézis időben visszafelé hat.

Ez a kísérlet négy lépésből áll. Első lépés: egy kvantumfolyamatra épülő berendezés 201 nullát vagy egyet állít elő véletlenszerű sorrendben, ezt nevezzük egy menetnek. Az így kapott sorozatot magnószalagra veszik, majd a gép megismétli ugyanezt 140-szer, egymás után ugyanarra a szalagra. Ezután ugyanígy elkészít több hasonló szalagot, amelyek mindegyikén eszerint 140 menet van, egyenként 201 bináris (nulla vagy egy) véletlen számmal. Mindez automatikusan történik, a számok sorrendjét senki nem ismeri. Második lépés: véletlen számok táblázata alapján egy kísérletvezető a szalagokat két csoportra osztja: kontrollcsoportra és kísérleti csoportra. A beosztást meghatározó véletlen számok generálási módját (tehát az alkalmazott táblázatot) már azelőtt kiválasztják, mielőtt a szalagokat a véletlengenerátor elkészítené, de maguk a számok addig nem ismeretesek. Harmadik lépés: több nappal később a kísérleti szalagokat sorban egy kijelzőhöz csatolják, amely látszólag ugyanolyan, mint egy valódi véletlengenerátor kijelzője. Ez előtt ül a kísérleti személy, aki úgy tudja, hogy a sorban kijelzett számok akkor születnek, és próbálja őket a szokásos módon befolyásolni: vagyis arra törekszik, hogy az egyik szám (nevezzük ezt "kívánt" számnak) minél gyakrabban forduljon elő. A visszajelzés konkrét módja a kísérletben változó volt, mert különböző személyek különbözőt szerettek, és az ő komfortérzetükre Schmidt mindig nagyon vigyáz, de az ilyen részletek most nekünk nem érdekesek. Negyedik lépés: egy számítógéppel értékelik az elért találatokat (azaz a kívánt szám gyakoriságát) a kísérleti és a kontrollszalagokra is, az utóbbiakat véletlenszerűen párosítva az előbbiekhez.

A kísérletben összesen 832 kísérleti és ugyanannyi kontroll-menetet végeztek. Az eredmény: ha egy-egy menetet aszerint fogadunk el helyesnek vagy hibásnak, hogy a kapott véletlen számok többsége a kívánt szám volt-e, vagy a másik, akkor a kísérleti szalagok 832 menete közül 454 volt helyes és 378 hibás; ilyen vagy még aszimmetrikusabb eredmény véletlen esélye kevesebb, mint egy a kétszázhoz, vagyis a szignifikanciaszint kb. 0,005. A kontrollszalagokra a helyes menetek száma 409, a hibásaké 425, ami belül van a véletlen ingadozás várható mértékén. Schmidt ezt a kísérletet még kétszer megismételte, mindkétszer pozitív eredménnyel.

Maga Schmidt az eredményt úgy értelmezte, hogy a kísérleti személy visszamenőleg befolyásolja a véletlengenerátort, amely a jeleket a szalagon előállította. Ezt úgy hívhatjuk, hogy "retroaktív hatás". Később felvetették azt a lehetőséget is, hogy a pszi-hatás tulajdonképpen a szalagok csoportosításánál működik, vagyis a csoportosításban használt véletlen számokat előállító személy prekognícióval tudomást szerez a szalagokon majd létrejövő menetek többségi eredményéről, és aszerint határozza meg az alkalmazott (táblázatos) véletlenszám-sorozat kezdőpontját. Ez kétségtelenül igen komplex folyamat, amelyben prekogníció és clairvoyance keveredik, de mivel a hatások mechanizmusáról semmit sem tudunk, nem lehet eleve kizárni. Mindenesetre most önként adódik a kérdés: hogyan hat a pszi-hatások erősségére a feladat komplexitása? Összetettebb feladatnál az elért találatszám vajon kisebb, mint egyszerűnél? Logikusan valami ilyesmit várnánk, de az eddigiek után azért az ember gyanakszik: hátha a mechanizmus annyira célvezérelt, hogy a komplexitás talán nem is számít neki. Hátha mindig elég, hogy a cél egyértelműen adva legyen, és akkor a természet automatikusan megoldja a többit, azaz a "mélyben" lezajló és egyelőre ismeretlen folyamatok mindig idomulnak a feladat komplexitásához. Vagy legalábbis ezt teszik a komplexitás egy bizonyos tartományában, vagy egy bizonyos határ alatt. Végül is, az élő szervezetekben működik egy csomó homeosztatikus folyamat ugyanezzel a sajátossággal, és lehet ilyen rendszereket mesterségesen is előállítani. Léteznek például lépegető robotok, amelyek akkor se borulnak föl, ha a padló egy kicsit göröngyös, nem is beszélve a lépegető állatokról, önmagunkat is beleértve: az izületek és izmok vezérlése automatikusan alkalmazkodik a talaj egyenetlenségeihez.

Schmidt nem volna a mai parapszichológia legnagyobb alakja, ha mindez nem jutott volna rögtön eszébe, és nem végzett volna kísérletet a komplexitás-függésről is. Ez a kísérlet a következő. Egy véletlengenerátorral előállítanak megint nullákat és egyeket véletlen sorrendben, másodpercenként 30-szor. Három és egyharmad másodperc alatt ez 100 bináris számot (0 vagy 1) jelent; egy erre a célra készített áramkör meghatározza, hogy 0 vagy 1 volt-e többségben, és aszerint kiad egy jelet a berendezéshez csatolt kijelzőn, mondjuk felgyújt egy lámpát a bal- vagy a jobboldalon. A kísérleti személy a készülék működését nem ismeri, csak a kijelzést látja. Ugyanakkor a kijelzőhöz kapcsolható egy másik, lassúbb berendezés is, amely hasonló mechanizmussal három és egyharmad másodpercenként egyetlen bináris számot állít elő, de ő természetesen többségi-szavazat számítása nélkül, közvetlenül. Ez utóbbi tehát az "egyszerű" véletlengenerátor, az előző pedig a "bonyolult". Minden próba előtt egy másik céláramkör véletlenszerűen eldönti, hogy a kijelzőhöz éppen melyik készüléket csatlakoztatja; de ezt nem jelzi sem a kísérleti személynek, sem a kísérletvezetőnek, csak nyilvántartja, és külön-külön számolja a találatokat a két készülékre. A kísérleti személynek most is az a feladata, hogy az egyik, a "kívánt" számból többet kapjon, mint a másikból. A kísérlet alatt Schmidt természetesen rengeteg kontrollmérést végzett annak ellenőrzésére, hogy mindkét készülék valóban véletlenszerűen működik. 35 személlyel, a kétféle generátorra l600 - l600 próbával az jött ki, hogy bár az összesített találatszám szignifikánsan pozitív volt külön-külön mindkettőre, a köztük lévő különbség statisztikailag értékelhetetlenül kicsinek adódott.

Magyarul, a kísérleti személy lényegében egyformán tudta befolyásolni az "egyszerű" és a "bonyolult" generátort. Már ha egyáltalán befolyásolásról volt szó, és nem arról, mint amit az előző kísérletnél a szalagok "prekognitív" csoportosításával feltételeztek, hogy a kísérleti személy prekognícióval néha "ráérzett" a kedvező időpontokra (amikor tehát a kijelző következő jele a kívánt szám lett), és akkor indította a próbákat. Ha belegondolunk egy kicsit, világos, hogy ezzel a prekogníciós módszerrel valóban nem is várható különbség a kétféle generátorra kapott eredmény között, mert amit a személy "prekognizál", az egyszerűen a kijelzőn megjelenő szám (hiszen ő azt fogja látni), teljesen függetlenül annak fizikai eredetétől. A Schmidt által kapott "komplexitás-függetlenség" így tulajdonképpen érvet szolgáltat a prekogníciós értelmezés mellett.

Történetesen ezt a prekogníciós értelmezést is a Stanford Research Institute International-ban dolgozták ki, ahol egyébként ma (1990) a legnagyobb parapszichológiai labor működik. Az elképzelés fő propagálója, Edwin C. May, egyenesen azt állítja, hogy pszichokinézis nem létezik, vagy legalábbis az a formája nem, amit a véletlengenerátorokkal mérnek; szerinte minden ilyen eredmény értelmezhető vagy a próbák prekogníciós időzítésével, vagy a kísérleti és kontrollpróbák, ill. sorozatok clairvoyance és prekogníció segítségével végzett szortírozásával. Így is nevezte el a hipotézist: az "Intuitív adatszortírozás" hipotézise, az angol kezdőbetűk után IDS (Intuitive Data Sorting). Ez az IDS-modell rövid idő alatt igen népszerű lett, legalábbis olyan értelemben, hogy sokat beszélnek (beszélünk) róla, bár magántapasztalataim szerint Edwin May-en meg néhány közeli munkatársán kívül senki se hisz benne igazán. Főleg persze azért, mert a pszichokinézist már nagyon megszokták, meg nyilván befolyásolja őket Schmidt és néhány más "nagy öreg" tekintélye; pedig ha valóban lehet minden kísérlet eredményét IDS-sel értelmezni, akkor a hipotézist komolyan kell vennünk már csak a jó öreg "Occam-borotva" elve miatt is. "Occam-borotvának" azt az elvet nevezik, hogy a tudományban mindig az a hipotézis a jobb, amelyik ugyanazt a tapasztalati anyagot kevesebb alapfeltevéssel magyarázza, vagy szolgál a magyarázat alapjául. Mivel a prekogníció létezésére vannak a véletlengenerátoros kísérletektől független bizonyítékok is, az IDS-modell a pszichokinézis fogalmának megszüntetésével ezen elv szerint kétségtelenül előnyben részesítendő.

A bökkenő az, hogy Edwin May hipotézise az eredményekkel ugyan valóban maradéktalanul összhangban van, de csak azon az áron, hogy fel kell hozzá tételeznünk legalább ugyanakkora komplexitás-függetlenséget, mint a pszichokinézisről. Voltak ugyanis véletlengenerátoros kísérletek sokezer próbával úgy is, hogy a kísérleti személy nem indította a próbákat külön-külön, tehát nem volt módja prekognitív időzítésre; ezekben a kísérletekben a véletlen számokat a berendezés automatikusan generálta egy adott ritmusban, a személy pedig csak ült előtte, bámulta a kijelzőt, és "azt szerette", ha mindig az egyik szám jön ki. May erre természetesen azt mondja: hiába, a sorozat elején valaki csak elindította az egészet, és a prekognitív időzítést az a valaki alkalmazta, előre megérezve az egész sorozat kedvező kezdőpontját. És egyáltalán, nincs olyan kísérlet, ahol ne volna ilyen "valaki" az eljárás valamelyik fázisában! Vagyis az intuitív adatszortírozás lehetősége mindig adott. Nos, ez igaz, de egy fontos következménnyel: ha csak IDS van és pszichokinézis nincs, akkor vagy az eredményeknek kell gyengülniük a belső indítások nélkül végzett, hosszú sorozatokban, vagy a prekogníciónak kell függetlenül működnie a feladat komplexitásától ahhoz, hogy ezek a hosszú sorozatok is ugyanolyan eredményesek legyenek, mint a rövidek.

Ezen a ponton érzem, hogy a dolog kezd logikailag elbonyolódni, és egy végső soron szórakoztatásra szánt könyvben tapintatlanság volna további érvek részletezése. Pedig épp ehhez a vitához szolgáltattam magam is tapasztalati anyagot azzal az intuíció-mérésnek álcázott kísérlettel, amelynek leírásánál ígértem, hogy a céljáról még bővebben beszélek... Így már csak erre az egyetlen kísérletre térek ki, és aztán megpróbálom összefoglalni a tanulságokat.

A szóban forgó kísérletben nem "igazi", kvantumfolyamatra épülő véletlengenerátort alkalmaztam, hanem olyat, amely a véletlen számokat számítással állítja elő, tehát amelyet fizikailag befolyásolni nem lehet. Így csak az IDS-mechanizmus állt a kísérleti személyek rendelkezésére ahhoz, hogy a megfelelő pillanatok eltalálásával a csillagot a kívánt oldalra hozzák ki. Másrészt a kísérleti személyek tudta nélkül nem egyedi véletlen számokat, hanem többféle hosszúságú sorozatokat alkalmaztam. Ők azt hitték, minden próba időpontját eldönthetik, de valójában ez csak minden sorozat kezdetére volt igaz; a sorozatokon belül a szám már megvolt, csak a kijelzés várt az ő gombnyomásukig. A különböző hosszúságú sorozatokban elért találatarányokat mérve tehát közvetlenül mérni lehetett a komplexitás hatását, anélkül, hogy erről bárki tudott volna, vagyis anélkül, hogy elvárások befolyásolhatták volna az eredményt. Ezenkívül, Schmidt kísérletével ellentétben itt a feladat komplexitása mennyiségileg is jellemezhető volt azzal az információmennyiséggel, amelyet az egyes sorozatok prekogníciós előrejelzéséhez használni kellett; ezt "információs komplexitás"-nak neveztem el, szemben a Schmidt által vizsgált "folyamat-komplexitás"-sal. Ebben a kísérletben egyértelműen igazolódott, hogy a növekvő információs komplexitás, ha csak az IDS-mechanizmus áll rendelkezésre, csökkenő találatarányt eredményez. Ez nincs ellentmondásban Schmidt eredményével, mert az ő "egyszerű" és "bonyolult" generátora az információs komplexitás szempontjából egyenértékű volt. Ellentmondásban van viszont May hipotézisével, amely szerint mindig elég egyetlen beavatkozási pont tetszőleges nagyságú hatás eléréséhez, még akkor is, ha ez az egyetlen pont csak nagyon nagy információmennyiség prekogníciós "beszerzésével" képes a szükséges adatszortírozásra. Másrészt nem biztos, hogy az eddigi tapasztalati eredmények értelmezéséhez erre a hipotézisre valóban szükség van: 332 véletlengenerátoros kísérlet összefoglaló elemzésénél kiderült, hogy a próbák számának növekedésével a találatarány akkor is csökken, ha a kísérletben "igazi", tehát elvileg pszichokinézissel is befolyásolható generátort alkalmaznak. Sőt, a csökkenést matematikailag pont az a függvény írja le, amit az IDS-hipotézisből kaphatunk azzal a további feltevéssel, hogy a véletlenszám-sorozatok prekogníciójában felhasznált információmennyiség nem függ a sorozat hosszától - ami a találatarányra vonatkoztatva megfelel az én komplexitás-kísérletem eredményének is. A kérdés tehát - hogy t. i. véletlengenerátor jeleinek "befolyásolásában" pszichokinézis vagy prekogníció működik - még nem dőlt el. De annyi mindenesetre biztos: bármi is a helyzet, a kauzalitással baj van. Ha az IDS-hipotézis igaz, akkor azért, mert a prekogníció önmagában nemkauzális korrelációt jelent, méghozzá olyat, ami alkalmas információ közvetítésére időben visszafelé. Ha a pszichokinézis-hipotézis igaz, akkor azért, mert Schmidt (és később mások) retroaktív pszichokinézist alkalmazó kísérletei is sikeresek voltak, vagyis olyankor is időben visszafelé haladó hatásról van szó.

Egyébként nem biztos, hogy ezt a kérdést egyáltalán el kell (illetve lehet) dönteni. Van ugyanis ennek a "mikro-PK"-hatásnak - így szoktuk rövidíteni a mikrofolyamatokra ható pszichokinézist - egy fontos sajátossága; pontosabban eddig úgy tűnik, ez a sajátosság általánosan érvényes rá. Mégpedig az, amire már utaltam egyszer a könyv elején: ezekben a véletlengenerátoros kísérletekben sem történik igazi "csoda", tehát a generátorból kijövő jelek sorozata mindig olyan, ami fizikailag lehetséges volna bármiféle befolyásolás nélkül is. Éppen ez adja az IDS-hipotézis elvi lehetőségét: ha a jelsorozat abszurd módon torzulna, tehát olyan volna, ami "magától" sohasem fordul elő, senkinek sem jutna eszébe feltételezni, hogy azt pusztán jó időzítéssel kaptuk, a generátorra kifejtett fizikai hatás nélkül. Ami "abszurd", az csak a kiválasztott vagy befolyásolt sorozatok egyébként lehetséges torzulásának korrelációja egy ember szándékával: mondjuk a sorozatok egyik felében több a nulla, a másikban több az egy, külön-külön csak annyival, amennyi a véletlen ingadozás miatt bőven lehetséges, de rendszerint pont akkor, amikor Mrs. Smith több nullát, illetve több egyet akar. Ez a korreláció az, amit egyértelműen mérni tudunk. Az a kérdés, hogy a korrelációt milyen hatás hozza létre - Mrs. Smith pszichokinetikus befolyása a generátorra, vagy ügyes prekognitív időzítése a próbák indításában - egy további logikai lépést jelent, amely nem biztos, hogy indokolt. Muszáj nekünk minden korrelációt valamilyen hatásra visszavezetni? Pláne akkor, amikor az adott korrelációt megvalósító hatás homlokegyenest ellentétesen működne (időben visszafelé), mint minden más hatás a természetben? Szerintem a legelemibb óvatosság arra int, hogy ez esetben minél kevesebb olyan dolgot tételezzünk fel a vizsgált jelenségről, ami a tapasztalatból közvetlenül nem következik. Vagyis az elméleti konstrukciókkal haladjunk igen megfontoltan, előbb keresve minél több szabályszerűséget, méghozzá lehetőleg mennyiségi szabályszerűséget a jelenség tapasztalati tényanyagában. Ez a munka lényegében csak most kezdődik: a parapszichológia eddig szinte kizárólag azzal volt elfoglalva, hogy megbízhatóan igazolja a pszi-jelenségek létezését (többek szerint még ez sem sikerült neki), miközben a természetükről legfeljebb elhamarkodott és ideológiai indítékú feltételezésekkel élt. A hangsúly csak kb. a hetvenes évektől kezdve tolódik el lassan az utóbbi kutatása felé, és csak abban az igen kevés laboratóriumban, amelyben valódi tudományos munka folyik.