Vakpróbát, hogy tisztán lássunk!

Vassy Zoltán

Gomba, zene, pezsgő...

Hallották már, hogy ha a nyitott pezsgősüvegre kanalat teszünk, a benne lévő pezsgő friss marad? Hogy a gyümölcsfát nem támadja meg gombabetegség, ha a törzsét hétszer körültekerjük rézdróttal? Hogy a magnóból nem egyformán szól a zene aszerint, hogy a konnektorhoz vezető kábel milyen irányú? És ha hallották, elhitték?

Nekem a fentieket olyan ember mondta, aki saját személyes tapasztalatára hivatkozott: "Eredetileg furcsálltam, hisz látszólag semmi ok rá, hogy így legyen... De nincs mese: kipróbáltam, és a dolog működik! Végül is annyi minden van, aminek egyelőre ismeretlen az oka, nem igaz?"

Ez utóbbi állítással bizonyára mindnyájan egyetértünk. Az ugyan nem következik belőle, hogy mindent el kell hinnünk, aminek az okát nem tudjuk; ám ha "a dolog működik", akkor talán mégis lehet benne valami. Józan ésszel gondolkodó embernek rendszerint a tapasztalat mondja ki a végső szót.

Nos, a következő történettel bemutatom, hogy azért a tapasztalatra is érdemes gyanakodnunk egy kicsit. Ki fog derülni ugyanis: alapvetően kétféle tapasztalat van, és egyikük igencsak csalóka lehet.

A szeretett babok esete

Felkeresett egy Zsuzsa nevű, rokonszenves hölgy, és mutatott két fényképet. Két babpalánta képét nagyjából kéthetes korukban. Egyik szép fejlett volt, erős és szemlátomást egészséges, a másik elég satnya, mintha csak pár napja bújt volna elő a magból. Pedig egyszerre csíráztak ki, és ő végig egyformán gondozta őket, világosított fel; csakhogy közben az egyikre szeretettel gondolt, a másikra pedig nem. Sőt, minden nap "lement alfába" az agykontroll-tanfolyamon tanultak szerint, és az előbbit ott is szerette néhány percig. (Természetesen az lett a nagyobb.) Mivel hallott a Parajfalók Klubjáról, és szerinte itt tipikus parajelenségről volt szó, ajánlott egy kísérletet: vizsgáljuk meg a mi objektív módszereinkkel, hogy a szeretett babok tényleg jobban fejlődnek-e a nem szeretetteknél. Mi örömmel ráálltunk, hiszen ha egy növény fejlődését önmagában a szeretet is befolyásolja a gondozástól függetlenül, akkor az tényleg a mi asztalunk.

A kísérletben a "szerető" maga Zsuzsa volt. Szokásainkhoz híven mindent a lehető legegyszerűbb módon csináltunk, hogy otthon bárki ugyanígy megismételhesse, komplikált műszerek és számítások nélkül. Legfeljebb a végeredmény értelmezéséhez lehet szükség egy kis matematikai statisztikára, de mint látni fogják, tipikus esetekben a tanulság anélkül is egyértelmű.

A kísérlet két részből állt, mindkettőben 25 "szeretett" és 25 "kontroll" növénnyel. Az egyik részben - ezt hívtuk otthoni kísérletnek - a palántákkal Zsuzsa csinált minden mást is a szeretésen kívül; vagyis kapott 50 babszemet, majd ő maga osztotta őket két csoportra, helyezte el a csíráztató tálban, gondozta az első kibújása után tizennégy napig, hogy akkor megmérje a hosszúságukat, és jelentkezzen az adatokkal. A kísérlet másik - egyetemi - részében az ő dolga csak a szeretés volt: a babokat nálunk az egyetemen tartottuk egy langyos ablakpárkányon, és aki gondozta őket, az nem tudta, hogy melyik a szeretett és melyik a kontroll csoport. (Az egyetlen személy, aki tudta, az nem nyúlhatott hozzájuk.) A két csoport helyét minden nap megcseréltük, nehogy esetleg azért fejlődjenek másképp, mert az egyik helyen a körülmények véletlenül jobbak, mint a másikon. Zsuzsa pedig naponta bejött hozzánk, megállt a szeretett csoporttól körülbelül fél méternyire, és gondolatban öt percig foglalkozott velük, akárcsak az otthoniak közül a "szeretettekkel".

Az otthoni kísérlet eredményét az 1. ábra mutatja.

A szeretett magoncok két hét alatt átlagosan 21,2 cm-re nőttek, míg a kontrollok csak 14,7 cm-re. Már első ránézésre jól látszik, hogy a két csoport élesen elválik egymástól. Ezért írtam, hogy az értelmezéshez nincs szükség matematikai statisztikára. (Ha valakit mégis érdekel: az átlagok különbségére vonatkozó t-próba azt mutatja, hogy ekkora eltérés csak 10^-12 valószínűséggel lehet véletlen. Ez a 10^-12 olyan kicsi, hogy gyakorlatilag nullának tekinthető.) Beigazolódott tehát Zsuzsa eredeti tapasztalata: a csírázó növényekre gondozójuk szeretete kedvezően hatott.

Most lássuk az egyetemi kísérlet adatait (2. ábra)!

Itt a kép egész más, a két csoport tagjai erősen össze vannak keveredve. Sőt, inkább úgy tűnik, a kontrollbabok kissé verik a szeretetteket. Ezt a gyanút a számszerű mérés is igazolja: a szeretettek szárhosszúságának átlaga 36,4 cm, míg a kontrolloké 43,9 cm. Az előbbiek tehát lassabban fejlődtek; ám a statisztikai számítás szerint ekkora különbség belül van a természetes véletlen ingadozás tartományán. Vagyis ha a növényeket nem maga a gondozójuk szerette, akkor a szeretet valószínűleg semmilyen hatással nem volt rájuk.

A következtetés eszerint kettős, egyik fele inkább gyakorlati, a másik inkább elvi. A gyakorlati: érdemes szeretnünk az általunk gondozott növényeket, mert akkor valószínűleg jobban fejlődnek.

Szinte hallom, amint néhány kedves Olvasó hangosan elvigyorodik: ez naivitás, mert mi van, ha az otthoni kísérletben Zsuzsa egyszerűen csalt? Végtére ő eleve hitt a szeretet hatásában, és nyilván arra törekedett, hogy az jöjjön ki! Nos, ennek ellenkezőjét én természetesen nem tudom bizonyítani, hiszen Zsuzsát otthon nem ellenőriztük. Csak megemlítek két érvet a csalás hipotézise ellen. Egyrészt a fenti következtetéssel valószínűleg a legtöbb mezőgazdász egyetért: ők is tudják tapasztalatból, hogy a szeretetteljes törődés a növényeknek jót tesz. Másrészt ne becsüljük le a Homo sapiensnek azt a képességét, hogy öntudatlanul manőverezve a neki tetsző eredményt kiügyeskedi. Ez mindnyájunkkal gyakran előfordul, korántsem csak parakísérletben, és nem kell hozzá tudatosan csalnunk. Nyitott kérdés marad persze, hogy Zsuzsa otthon mit és hogyan csinált másképp a szeretett és a kontrollbabokkal, hogy ekkora különbség alakuljon ki köztük; ennek vizsgálatára lehetne újabb, célzott kísérleteket végezni, amit mi nem tettünk meg. Mégpedig azért, mert számunkra a kísérletnek nem ez a gyakorlati oldala volt fontos, hanem a másik, az elvi oldal.

Elvi következtetésünk pedig a következő: a növények fejlődését a szeretet önmagában nem befolyásolja. A befolyás látszata valószínűleg abból fakad, hogy a növényt hatékonyabban gondozzák, akik szeretik. A rejtélyes jelenség eltűnt, mihelyt közelebbről szemügyre vettük. (Ahogy a Parajfaló Klub gyakorlatában notóriusan történni szokott - de nem adjuk fel, előbb-utóbb majd csak találunk valamit...)

Szubjektív és objektív tapasztalat

Saját egyéni nézőpontjából Zsuzsa észszerűen járt el, mikor megerősítve látta eredeti meggyőződését, hiszen feketén-fehéren tapasztalta, hogy a szeretett babok nagyobbra nőttek. Hasonlóan, mint a kertbarát, aki rézdrótot teker néhány almafájának törzsére, és azokon a fákon aztán kevesebb lesz a rozsdafoltos levél. Vagy a hifi-rajongó, aki másmilyennek hallja a zenét aszerint, hogy a csatlakozó kábel milyen irányú. Ebben a fajta tapasztalatban az a közös, hogy szubjektív: könnyen előfordulhat, hogy ha más próbálja ki ugyanazt a jelenséget, aki nem tudja, hogy mi várható, az nem is fogja tapasztalni. (Legfeljebb csak néha véletlenül; ezért csíráztattunk mi is több babot, hogy a tendencia kiderüljön.) Ilyenkor tehát nagyon valószínű, hogy a szóban forgó jelenség nem a valóságban létezik, hanem azok elméjében, akik hisznek benne. A csupán szubjektíven létező jelenségeket az választja el az objektíven is létezőktől, hogy tapasztalásukhoz hitre nincs szükség.

Van itt egy trükkös átmeneti eset, amibe érdemes kicsit belegondolnunk. Például az atlétaedző megtanít versenyzőjének egy új magasugró-technikát, amivel mások nagy sikereket értek el. Meg is nézik együtt az olimpiai döntő videofelvételét, ahol minden helyezett így ugrott, és általában, az edző nagyon igyekszik, hogy a tanítvány higgyen a módszer hatékonyságában. És aztán jön a következő verseny, ahol a srác már az új technikával ugrik, és lám, megjavítja egyéni rekordját tíz centivel! A tapasztalt mester jól tudja: a sikerhez nem volt elég az alaposan kigyakorolt mozgás, kellett a versenyző önbizalma is, ahhoz pedig a belé szuggerált hit.

Most akkor mi itt a helyzet? Igaz-e objektíven, hogy az új módszer jobb a réginél? Hiszen - egy ilyen szakembernek elhihetjük - a versenyző hite nélkül valószínűleg nem vált volna be! Olyasféle "parajelenség" volna tehát, ami tárgyilagosan szemügyre véve nyomban semmivé foszlik?

A válaszhoz közelebb visz, ha megkérdezzük az edzőt: szerinte bármilyen technika jó, aminek sikerességét kellően be tudja a versenyzőnek szuggerálni? Erre ő elneveti magát. "Dehogy - a hit csak a szükséges többlet, a technikának önmagában is jónak kell lennie!" Aztán ha beszédesebb ember, mond néhány példát más edzők tapasztalatából, akik gyengébb technikákban hittek, és versenyzőik minden lelki ráhatás dacára kudarcot vallottak velük. Vegyük észre: olyasféle "kísérletekről" van itt szó, mint nálunk a Parajfaló Klubban. Kipróbálták a technikát hit nélkül, a hitet technika nélkül, meg a kettőt együtt, és csak az utóbbi vált be. Ez utóbbi azonban következetesen, más és más edzők más és más tanítványainál egyaránt. Vagyis ha az edzésmódszerbe szerves összetevőként beleértjük magát a hitet, akkor együtt az egész már objektív tapasztalatként is igazolódik.

Az életben lépten-nyomon találkozunk olyan "technikákkal", amelyekbe mintegy bele van kalkulálva, hogy alkalmazójuk hisz bennük. Igazából az a ritka eset, amikor nem így van. Minden jobban sikerül, ha a sikerben hiszünk - ez olyan közhely, hogy szinte szégyellem ide leírni. Ilyen esetekben azonban másról van szó, mint amiről most beszélünk, mert ilyenkor a hit saját tevékenységünkre vonatkozik, nem valami külső dologra. Abban nincs semmi parajelenség-szerű, hogy a magasugró jobban ugrik, ha az önbizalma nagyobb. Hiszen racionálisan el lehet képzelni oksági láncot az önbizalom és a mozgás idegi vezérlése között; sőt, inkább az volna meglepő, ha e két agyfolyamat nem állna kölcsönhatásban egymással. A csírázó bab, az almafa vagy a zenegép viszont nem kapcsolódik ilyen intim módon az ember szervezetéhez. Ha azokról hiszünk valamit, akkor az eredmény kétesélyes: hitünknek vagy van objektív valóságalapja, vagy nincs. Az utóbbi esetben a hitet látszólag igazolhatja a szubjektív tapasztalat, de azzal együtt megmarad egyéni illúziónak.

A vakpróba, mint általános módszer

Amikor el akarjuk dönteni, hogy valakinek a szubjektív tapasztalata megfelel-e egyszersmind egy objektív ténynek is, akkor rendelkezésünkre áll az az egyszerű módszer, amit mi többek közt a babok egyetemi kísérletében alkalmaztunk. Emlékezzünk vissza: a gondozó nem tudta, melyik csoport kap Zsuzsától szeretetet, így ő még öntudatlanul sem bánhatott velük hatékonyabban a másiknál. Hasonlóképp, a pezsgős "jelenséget" például megvizsgálhatjuk úgy, hogy a kanállal fedett ital mellett tartunk egy másik ugyanolyat kanál nélkül, majd egy idő múlva mindkettőt olyan emberekkel kóstoltatjuk meg, akik nem tudják, melyiknek "kellene" frissebbnek lennie. Ha a kanalast ők is konzekvensen frissebbnek érzik, a jelenség objektíven igaznak bizonyult, ha össze-vissza találgatnak, akkor csupán szubjektíven. A kulcsszó, mint bizonyára már észrevették, a "nem tudja". Ezért hívják ezt a módszert vakpróbának. (Ugye, milyen költői a nyelv? A "vak" jelzővel használunk több más metaforikus szóösszetételt is, pl. vakablak, vaklárma, vakhit stb. Más nyelvekben szintúgy, például a vakablak németül is blindes Fenster, angolul a zsákutca blind alley, vagy épp ez a mi vakpróbánk blind test.)

Bizonyos kísérletekben az eredmény két vagy több ember elvárása szerint is torzulhat. Például az említett pezsgős vakpróbánál a két üveget kinyitja és a kísérlethez előkészíti valaki, és ő akár öntudatlanul hatással lehet arra, hogy később a pezsgő melyikben marad frissebb. (Mondjuk az egyiket jobban megrázza a másiknál.) Érdemes tehát eltitkolni előle, hogy melyik üveg lesz lefedve kanállal. A metafora logikus kiterjesztésével az ilyen eljárást kettősvak-próbának nevezik.

A helyzetet némiképp tovább bonyolítja, hogy - mint ma már elég közismert - az emberek közötti kommunikáció nem korlátozódik a beszédre és a tudatos testi gesztusokra. Ezek mellett folyamatosan bombázzuk egymást öntudatlan jelzésekkel. Így bizony veszélyes lehet, ha egy vak- vagy kettősvak-próbában a "vak" résztvevők érintkeznek azzal a kísérletvezetővel, aki mindazt tudja, amit nekik nem szabad tudniuk. A kísérletvezető nyilván nem akar semmit közölni velük, de sajnos nincs rá garancia, hogy öntudatlan jelzésekkel néhány tippet ne adjon mégis. Mint Zsuzsával kapcsolatban utaltam rá, az ember tudattalan pszichikuma egész zseniális tud lenni abban, hogy lelkes jószándéktól vezérelve alaposan becsapja magát. (Vagy akár kevésbé jó szándéktól vezérelve is, de az nekünk most mindegy.) Ilyenkor tehát érdemes teljesen elkülöníteni egymástól azokat a szervező és végrehajtó személyeket, akik egymás számára tilos információval rendelkeznek. Ez látszólag talán nehéz követelmény, ami az egészet elbonyolíthatja, de tapasztalataink szerint a valóságban nem az. Többnyire elég, ha a "veszélyes" kapcsolatokat egy-egy közvetítővel áthidaljuk.

Végül felhívom a figyelmet még egy veszélyre, ami az ilyen para-típusú rejtélyeknek különösen a szkeptikus megfigyelőit fenyegeti. Előfordulhat, hogy egy-egy jelenség megnyilvánulásához a kísérleti személyeknek kellemes és nyugodt hangulatban kell lenniük. Egyébként ez is közhelyszerűen így van szinte mindig, amikor egy emberi képességet működtetünk, ahogy jól tudják például az előadóművészek és a sportolók. Észrevehetően gyanakvó vagy fölényeskedő közegben esetleg lebénul pont az a képesség, amit vizsgálunk, és így a negatív eredménnyel önmagunkat csapjuk be. (Ez aztán az igazi vakpróba: a kutató csukja be eleve a saját szemét.) A gyanakvást tehát tartsuk meg magunknak; a kísérleti személy lehetőleg mindig azt tehesse, amit akar, feltéve, hogy a kísérlet célját nem veszélyezteti. Mi például a babos kísérletben Zsuzsára bíztuk, hogy mikor, hogyan és mennyi ideig szereti a kísérleti magoncokat, vagy hogy milyen messze áll tőlük, és így tovább. Egyetlen kikötésünk volt, hogy fizikailag ne érintkezzen velük. Több hasonló témában egyöntetűen azt tapasztaltuk, hogy nem nehéz megtalálni a kölcsönösen elfogadható eljárást, hiszen végül is elég egyszerű kísérletekről van szó. Így kevésbé valószínű, hogy a mesterségesen kiváltott gátlás miatt a fürdővízzel kiöntjük az esetleg benne pancsoló gyereket is.