Parafenomének a bűnüldözésben

Vassy Zoltán

(Élet és Tudomány, 2000. január 21.)

Eltűnt egy lány. Sem a hozzátartozók, sem a rendőrség nem tudja, hol lehet, és azt sem, egyáltalán él-e még. A nyomozás egy helyben topog. Végül Smith őrnagynak eszébe jut, hogy lakik a városban egy parafenomén, akiről azt tartják, egy-egy tárgy alapján megtalál embereket. Felkeresik, és odaadnak neki néhányat a lány naponta használt kozmetikumai közül. A fenomén forgatja őket a kezében, koncentrál. Arca hirtelen megelevenedik, összevonja a szemöldökét, s mormogni kezd.

- Vizet érzek... Csobogó folyóvizet... Fatörzsnek vagy cölöpnek verődik a víz. Igen, egy stég lehet az...

Néhány további mondatból az is kiderül, hogy a stég a város melletti folyó melyik részén van. Két rendőr nyomban odahajt, és íme, ott a lány holtteste. Vízbe fulladt. A fenomén némi további koncentrálás után közli: nem öngyilkosságról van szó, a lányt megölték. Még támpontokat is ad a gyilkos kereséséhez, akit néhány nap múlva el is fognak.

Általában valahogy így szoktak az esetek lejátszódni - legalábbis az újságok szerint. Persze aki nem mindent hisz el a sajtónak, az ilyenkor is gyanakszik. Hátha kacsa az egész, vagy egy kevésbé rejtélyes történet felnagyítása. Mondjuk a rendőrség tényleg megkérdezte a fenomént, de az csupa használhatatlan találgatással állt elő. Mint a híres belga Croizet, amikor az ő segítségével keresték az Andokban lezuhant repülőgépet. Ez az eset azért emlékezetes, mert a túlélők halott társaik húsát ették, így maradtak életben. Utóbb kiderült, hogy a fenomén egész máshol jelölte meg a lezuhant gép helyét, mint ahol végül megtalálták.

A brit Hertfordshire-i Egyetem kutatói 1994-ben kísérletet végeztek jól ismert parafenoménekkel, akiknek fő működési területe a bűnüldözés volt. Objektív módszert kerestek annak kiderítésére, hogy paraképességük kimutatható-e olyankor is, amikor nincs módjuk a tényeket utólag felnagyítani, és egy-két véletlen egyezést szenzációs megérzésnek beállítani.

A fenoméneknek odaadták három már megoldott eset egy-egy bűnjelét, ugyanúgy, ahogy az a paraesetekben általában történni szokott. Az első az áldozat cipője volt, a második egy sál (a fojtogatás eszköze), a harmadik az a két pisztolygolyó, amelyet a holttestben találtak. A fenomének egymástól függetlenül számos dolgot állítottak a három bűntény körülményeiről és az elkövetők személyéről, de az értékelésben ezeket közvetlenül nem használták fel, mert az túl szubjektív lett volna. Némi fantáziával majdnem minden állítás majdnem minden üggyel kapcsolatba hozható. Ehelyett az értékelés alapja a következő kérdés volt: vajon a parafenomének ráismernek-e a bűntényre a megérzéseik alapján? A kutatók egy listát adtak nekik, amely a három gyilkossággal kapcsolatos igaz állításokat tartalmazott, véletlenszerűen összekeverve. Például: szerepel kutya a történetben, valakinek megsérült a szeme, bűntárs is volt, féltékenység, a gyilkost Dél-Londonban tartóztatták le, és így tovább. Ezt a listát kellett a fenoméneknek háromfelé válogatniuk a három bűntény szerint. A listán szereplő állítások számából tudni lehetett, hogy pusztán véletlen egybeesésekből várhatóan hány állítást szortíroznak helyesen.

Az eredmény: a kísérletben részt vevő három parafenomén egyike sem szortírozott jó helyre annyi állítást, amennyi a véletlen találgatáson kívül bármi egyéb tényezőt valószínűsített volna. Saját szövegükből is csak az felelt meg a tényeknek, amit a bűnjelből jó eséllyel ki lehetett következtetni. (Például azt, hogy fojtogatás történt.)

A kutatók az eljárást megismételték olyan "közönséges" emberekkel, egyetemi hallgatókkal, akik nem tartották magukat parafenoménnek. Ők valamivel szerencsésebbnek bizonyultak a szortírozásban, bár szintén belül maradtak a véletlen egyezések tartományán. A két csoport között csupán annyi volt a különbség, hogy fenomének több és rendszerint érdekesebb részletet véltek megérezni (például tűzeset, nemi erőszak, megkötözés).

A kísérlet után mindhárom fenomén meg volt győződve arról, hogy sikeresen szerepelt. Gyakran emlegették azt a néhány állítást, amely közelített a valósághoz, és elfelejtették azt a sokkal többet, amely nem. Egyikük később a tévében így beszélt: "Paraképességemet már laboratóriumban is bizonyítottam. Részt vettem egy vizsgálatban a Hertfordshire-i Egyetem pszichológiai tanszékén, ahol most a kutatók azon gondolkodnak, vajon mi módon vagyok erre képes. Hát én nem tudom, mi módon, ez a dolog csak valahogy történik velem."

Megjegyzendő, hogy a kísérletet olyan pszichológusok végezték - Richard Wiseman, Donald West és Roy Stemman -, akik nem tartoznak a parajelenségeket eleve tagadók közé. Munkájukról 1996 januárjában számoltak be a brit parapszichológiai társaság (Society for Psychical Research) folyóiratában, ahol rendszerint pozitív eredményű parapszichológiai kísérletekről olvashatunk. Igaz, ezeket nem parafenoménekkel végzik, hanem átlagemberekkel, és az észlelt hatás igen kicsi, cirkuszi mutatványokhoz és hírlapi szenzációkhoz nem elég.

A bűnügyi parafenoménekről szóló legendák tömegében egyszer-egyszer előfordul, hogy valaki - általában egy kivételesen lelkiismeretes újságíró - utánanéz: igazak-e ezek a rejtélyes történetek. A témával újabban foglalkoznak szociológusok is, sőt, néhány éve egy amerikai pszichiáter végzett kutatást a német származású, de nagyrészt a Szovjetunióban élt híres fenomén, Wolf Messing tevékenységéről. Amerikában profi jósokat vizsgáltak hasonló módszerrel, mint az imént vázolt brit kísérletben, s teljesítményüket ott is összehasonlították egyetemi hallgatók találgatásával. Ezek egymással teljes összhangban mutatják az általános és jellemző képet a parafenoménekről: sok halandzsa, sok önreklám - és semmi használható információ.