7. A létező parajelenségek elhelyezése egy racionális világképben

Az eddigiektől függetlenül persze feltehető a kérdés: milyen kapcsolatban vannak a létező pszi-jelenségek a tudomány által már feltárt és racionálisan rendszerbe szervezett más jelenségekkel. Hiszen annyi kétségtelennek látszik, hogy ebbe a rendszerbe pillanatnyilag nem lehet őket beilleszteni. Ez a tény arra indít sok racionálisan gondolkodó embert, hogy létezésüket automatikusan tagadja: számukra vonzóbb egy tudatos és kiterjedt konspirációt feltételezni a kutatók között, mint elfogadni, hogy például egy későbbi ok befolyásolhat egy korábbi okozatot, vagy hogy két ember között információkapcsolat jöhet létre akkor is, ha minden ismert fizikai hatás szempontjából el vannak egymástól szigetelve. Ahogy egy magyar biofizikus kifejezte néhány évvel ezelőtt (Egely György magánközlése): "Ezt akkor sem hiszem, ha látom!" Aki azonban túl valószínűtlennek tartja, hogy a tudományos parapszichológia egész tényanyaga csalás vagy félreértés legyen, annak valahogy össze kell békítenie ezt a tényanyagot saját racionális világképével. Ehhez fogok most vázolni egy számomra elfogadható gondolatmenetet, amely részletesebben két könyvem egy-egy fejezetében olvasható. (A parapszichológia tudományos irányzata, 9. fejezet; Schrödinger macskája és más történetek. Élet és Tudomány Egyesület kiadása, 1996. 1. fejezet, elektronikus formában: www.mek.iif.hu/porta/szint/termesz/fizika/vassy/html/s1.htm.)

Először is vegyük észre, hogy azok a fogalmak, amelyekkel a körülöttünk lévő világról gondolkodunk, nemcsak magától a világtól függnek, hanem az emberi elme sajátosságaitól is. Egyrészt kétségtelenül objektívek abban az értelemben, hogy a valóság konzekvensen érvényesülő törvényszerűségeit fejezik ki; nyilván nem véletlen, hogy az eseményeket térben és időben helyezzük el, hogy a teret háromdimenziósnak érzékeljük, az idő folyását egyirányúnak, és így tovább. Ha tér-, idő- és okságfogalmunk nem a valóság objektív vonásait fejeznék ki, nem lett volna értelme, hogy az evolúció során az emberi információkezelő rendszer ilyen központi kategóriáivá váljanak. Ugyanakkor azonban még ezek az alapfogalmak is kötve vannak saját embervoltunkhoz: ahogy a huszadik század fizikájában többször kiderült, a fizikai paramétereknek - pl. méret és sebesség - csak abban a tartományában használhatók, amelyben az ember él. Igen nagy sebességeken például a tér és az idő tulajdonságai mások, mint amikhez hozzá vagyunk szokva, és spontán szemléletünkkel különféle paradox jelenségek lépnek fel. Ezek az úgynevezett relativisztikus paradoxonok, mert magyarázatukat a relativitáselmélet adja meg. Még nagyobb szemléleti nehézségek állnak elő az igen kis méretek tartományában, és vezetnek a kvantumelméleti paradoxonokhoz. De ugyancsak képtelennek tűnő jelenségekkel találkozunk igen nagy tömegű testek körül, vagy akkor, ha igen hosszú időtartományban vizsgáljuk a világmindenség fejlődését. Nyilván nem arról van szó, hogy a világ viselkedik logikátlanul; a világ olyan, amilyen, értelmezéséhez nekünk kell a megfelelő logikát megtalálnunk. Kiderült azonban, hogy ez csak korlátozottan lehetséges, mert saját emberi fogalmaink az értelmezést nem mindig teszik lehetővé, és ez a tény rávilágít fogalmaink egy általános tulajdonságára: arra, hogy miközben tükrözik az objektív valóságot, mintegy "faji értelemben" szubjektívek, azaz hordozzák emberi meghatározottságukat.

Ha némi természetes szerénységgel meggondoljuk, nem meglepő, hogy a valóság sokrétűbbnek bizonyult, mint az ember által belakott tartománya. Miért korlátozódna kizárólag arra, amit mi képesek vagyunk elhelyezni fajilag szubjektív fogalmaink rendszerében? Ugyanakkor az is természetes, hogy ebben az általunk belakott tartományban igen pontos és a valóság természetéhez jól illeszkedő modelleket sikerült megalkotnunk, hiszen már spontán fogalmaink is erre a tartományra vannak szabva. Az a tér-, idő- és okságfogalom, amire a klasszikus fizika épül, bámulatra méltó gyakorlati eredményeket hozott és hoz ma is, a többszáz méteres felhőkarcolóktól a Holdra és a Marsra leszálló űrhajókig. Ezek a fogalmak végig beváltak, amíg az emberi megismerés nem merészkedett túl messzire a fizikai paraméterek testhezálló tartományától. Igazából annyira beváltak, hogy "faji szubjektivitásuk" legfeljebb néhány ravasz filozófusnak tűnt fel, mindenki más a világ egészére érvényesnek képzelte őket.

Azon sem csodálkozhatunk, hogy érvénytelenségük akkor derült ki, amikor a tudomány már kimerítően feltárta a hozzánk közeli tartományokat, és kezdett túllépni rajtuk. A mai technika óvatos becslések szerint is jóval több, mint ötven százalékban kvantumfizikára épül (l. Leon Lederman idézett műve, Az isteni a-tom), tehát olyan törvényszerűségekre, amelyek nem fogalmazhatók meg kizárólag a klasszikus fizika fogalomrendszerén belül. A kvantumfizikáról közismert, hogy fellazultak benne az egyértelmű ok-okozati viszonyok, és a legtöbb folyamat eredményéről csak valószínűségi előrejelzést lehet adni még akkor is, ha a kezdőállapot pontosan meghatározott. Más szóval, egy okból több okozat következhet, mindegyik a maga kiszámítható valószínűségével; mégpedig nem azért, mert nem ismerjük az aktuális kimenetelt meghatározó tényezőket, hanem azért, mert ilyen tényezők objektíve nem léteznek. (Ha léteznének, bizonyos kísérletek eredménye más volna, mint ami.) A kvantumfizikai események valószínűségi jellege nem a rájuk vonatkozó konkrét tudásunk korlátaiból következik, hanem az őket eleve definiáló fizikai fogalmaink korlátaiból. A hely, sebesség, energia stb. egyszerűen nem alkalmas arra, hogy igen kis méretek körül a valóságot száz százalékig adekvátan írja le; meg kell elégednünk azzal, hogy a fenti fizikai mennyiségek valószínűségeloszlása pontos oksági szabályokat követ.

Ma tehát már van tapasztalatunk arról, milyen meglepetések érhetnek, amikor az emberi megismerés eltávolodik a valóságnak az ember testére szabott tartományától. Naivitás lenne azonban azt képzelnünk, hogy az eddigi meglepetések már kimerítették mindazt, amit a valóság tartogat nekünk. Ellenkezőleg, nagyon valószínű, hogy a megismerés fejlődésével egyre inkább olyan jelenségkörökkel fogunk találkozni, amelyekre fajilag szubjektív fogalmaink egyre kevésbé érvényesek; egyszerűen azért, mert amikre jobban érvényesek voltak, azokat már előbb megismertük. A kvantumfizikában például az egyértelmű okság ugyan fellazul, de események olyan korrelációja nem fordulhat elő, amelyben egy okozat látszólag megelőz egy okot. A kis méretek még nem annyira "idegen föld" az emberi megismerés számára, hogy ekkora abszurdumot kénytelenek legyünk tudomásul venni. Garancia azonban nincs rá, hogy semelyik más valóságtartományban sem leszünk kénytelenek. Nem írhatjuk elő Istennek vagy a Természetnek, hogy tekintettel legyen a mi szellemi korlátainkra; csak azt tehetjük, hogy adott korlátaink között megpróbálunk mindent megérteni, amit tapasztalunk.

Úgy vélem, ez a szemlélet jelentősen enyhít a pszi-jelenségek hihetetlenségén. Kijelöli továbbá a kutatás irányát: olyan új fogalmakat kell keresnünk, amelyekkel ezek a jelenségek értelmezhetők. Hogy képesek leszünk-e ilyen fogalmakat kidolgozni, az persze nyitott kérdés. Annyi mindenesetre nagyon valószínű, hogy magukból a jelenségekből érdemes kiindulnunk, és követnünk a tudomány racionális elveit és módszereit. Ötletszerű és felületes analógiákban ezen a területen sincs hiány, ahogy a kvantumfizikának is vannak elmisztifikált értelmezései (pl. Capra, F.: The Tao of Physics. Bantam Books, New York, 1975.), ezek azonban megértés helyett legfeljebb a megértés illúzióját nyújtják.


Vissza a cikk tartalomjegyzékéhez