Bőr és pluralizmus

Vassy Zoltán

(Galaktika, 1989/7.)

Ha egy idegen civilizáció megfigyelői kíváncsiak lettek volna, mi volt Magyarországon nagy beszédtéma 1989 első negyedében, körülbelül három igazán NAGY-ot találtak volna: NAGY Imrét a 301-es parcellával, NAGYmarost az erőművel és NAGY Attila tízéves fiút a bőrlátásával. "Öregem, folyékonyan olvasott, pedig be volt kötve a szeme... És ha a bal kezét húzta végig a betűkön, akkor fordítva olvasta... Ez valahol nagyon logikus, nem? És úgy is sikerült neki, hogy a papírt a Déri tapogatta, ő pedig csak fogta a Déri csuklóját! Mit szólsz?"

Történetesen ismerem Egely Györgyöt (tudják, a "gömbvillámos Egely"), aki a TV egyik erről szóló műsorában szakértőként szerepelt. Ő kért meg, hogy segítsek megbízható kísérletekkel eldönteni, valóban lát-e Attila az ujjaival, és ha igen, hogyan. A dolog neki is gyanús, mondta, de az ördög nem alszik, ha mégis van benne valami, az megéri, hogy odafigyeljünk rá. Ebben természetesen egyetértettünk.

A pszichológia határterületeinek szakirodalmában található néhány cikk a bőrlátásról. Ezeket lényegében két csoportra lehet osztani. Egyikbe azok a megfigyelések és kísérletek tartoznak, amelyekben átlagemberek bőréről kis mértékű fényérzékenységet mutattak ki; ez a képesség létezik, de messze nem alkalmas arra, hogy olvassanak vele, vagy ábrákat különböztessenek meg. A másik csoport azoké a bűvészmutatványoké, amiket erre specializálódott személyek végeznek szórakoztató céllal. Ők éppúgy nem látnak a bőrükkel, mint ahogy a kettéfűrészelt hölgy a valóságban ép marad; csak a "normál" bűvészkedéstől eltérően a trükk hatását fokozzák azzal, hogy trükk voltát nem vallják be. Ami persze üzleti szempontból érthető.

Érdekes módon a leggyakoribb "bőrlátási" módszer gyermetegen egyszerű és átlátszó; az ember alig érti, hogy ehetik meg olyan sokan. (Mindenesetre tény, hogy megeszik.) Ajánlok mindjárt egy elemi "kísérletet": kérem, álljanak meg itt az olvasásban, kössék be egy átlátszatlan kendővel a szemüket , és próbáljanak az orruk mellett lefelé nézni. Ha elsőre nem látnak semmit - bár ezt kétlem -, akkor diszkréten mozgassák egy kicsit az orrukat meg a szemhéjukat, és próbálják meg újra. Észre fogják venni, hogy van egy meglepően nagy terület ferdén az arcuk előtt, amely tisztán belátható. Ha betömik az orr melletti réseket vattával vagy papírral, némi további fintorgástól rendszerint akkor is elég rés nyílik normál méretű újságszöveg olvasásához. Ez majdnem mindenkinél így van; egyszerűen ilyen az emberi arc anatómiája.

Esetünkben a bőrlátás vizsgálatát egy kettős falú, zárt dobozzal végeztük, amelybe egy gumigyűrűvel elszorított lyukon be lehetett nyúlni. A belsejében volt egy kívülről vezérelhető fényerejű lámpa. tettünk bele egy másik, kisebb dobozt, és abba papírdarabokat kb. akkora vagy nagyobb betűkkel, amilyeneket Attila az ujjaival rutinszerűen azonosítani szokott. A betűk egy része le volt takarva átlátszó fóliával, hogy ki legyen zárva a tapintás szerepe is. Ez az egyszerű berendezés egyrészt meggátolja az említett trükk alkalmazását, másrészt így a fényerő és az azonosítandó tárgyak variálásával vizsgálni lehet a jelenség természetét.

Attila bejött hozzám az ELTE Pszichológiai Intézetébe az édesapjával és azzal a családi barátjukkal, aki bőrlátó képességét felfedezte. Később megismertem az édesanyját és a testvérét is. Mindnyájan higgadt, érzelmileg kiegyensúlyozott, jóindulatú és egymással jól megférő emberek benyomását keltették, maga a srác pedig kifejezetten rokonszenves volt élénk és elfogulatlan viselkedésével, korához képest igen fejlett logikai és kommunikációs készségével. Ilyen szempontból érzésem szerint leginkább a felfedezőjéhez hasonlít - őt a továbbiakban nevezzük Béla bácsinak -, akit a család szerint is nagyra tart, afféle példakép a számára.

A vizsgálat eredményei teljesen egyértelműek. A dobozon belül Attila semmit sem tudott azonosítani, függetlenül a lámpa fényerejétől; még azt is rendszerint rosszul tippelte meg, hogy a lámpa egyáltalán ég-e. Így a tervezett további tesztekre már nem került sor. Közben néha kérte, hogy az épp soron lévő papírcetlit kis időre kivehesse megmutatni valaki másnak, "mert úgy a bőrlátás jobban megy"; miközben kivette, ügyesen áthúzta maga előtt a belátható területen, és utána a dobozba visszatéve az azonosítás sikerült. (A szeme be volt kötve ekkor is.) Mindezt olyan kedves és elegáns stílusban, hogy magam is úgy éreztem, szívesen hinnék neki.

Mivel ez eredeti tévéműsort nem láttam, megkértem őket, hogy Béla bácsival mutassák meg a dolgot úgy, ahogy szokták. Később egy tévés stábbal elmentünk a lakásukra, és ott is végigjátszottuk az egészet: olvasás oda-vissza, más csuklóján át, kártyák azonosítása papírlap alatt stb. Ekkor Attila szemét már nem kendővel fedték be, hanem vattával kitömött úszószemüveggel, amely sokkal jobban takart. Én magam nem is láttam vele semmit, amikor kipróbáltam. A srác ügyesebb volt, bár így a fejét elég feltűnően oldalra kellett fordítania, mindig ugyanabban a szögben a "bőrlátandó" dolgokhoz képest; egyébként a szemüveget az egyik tévés lány is felvette, és ő is épp eléggé kilátott belőle kártyák és betűk azonosításához.

Egy szó, mint száz: az egész vizsgálat folyamán Attila kizárólag akkor "látta", mi van az ujja alatt, ha az illető dolog legalább előtte kis ideig a szemmel is belátható területen tartózkodott. Bármilyen kínos azt mondanom annak a néhány tíz- vagy százezer tévénézőnek, akinek a műsor alatt belerepült a szájába a légy, itt is arról a bizonyos legegyszerűbb trükkről van szó, mint a hasonló esetek többségében. Úgy gondolom azonban, senkinek sincs oka hiszékenységéért szégyenkeznie. A kis bűvészjelölt ezt az elemi mutatványt olyan ügyesen és olyan szeretetre méltó természetességgel tudja előadni, hogy a műsor pár perce alatt valószínűleg csak azt nem tette legalább bizonytalanná, akinek nincs az újdonságokhoz semmi fantáziája. Egyébként Attila szüleit a részben jelenlétükben végzett kísérleteink és az én magyarázataim sem tudták a meggyőződésükben megrendíteni. "Most tényleg úgy látszik, svindli az egész, de tegnapelőtt úgy is ment, hogy minden trükk abszolúte ki volt zárva!" Pedig ők sokkal többször és közelebbről látták. (Természetesen lehet, hogy be van avatva az egész család, de ezt nem hiszem - hacsak saját emberismeretem nem csalt meg, vagy ők nem színészkedtek nagyon tehetségesen.)

Elnézést, de most le fogok vonni az esetből néhány tanulságot. Először is: mielőtt bárki "csaló gazembert" és hasonlókat kiabálna, gondolja meg, hogy Attila tíz éves. A gyerekcsíny akkor is csak gyerekcsíny, ha belőle a tévé országos szenzációt csinál. Tudom persze, hogy a mifelénk mindig szívesen ökölbe szoruló kezek most nem annyira a gyerekre rázódnak, hanem a szüleire meg főleg a "menedzserére", vagyis Béla bácsira, aki a tévének is szólt. Hallottam is azóta: "Nyilván üzletet szimatolnak benne, és ezért hajlandók lelkileg tönkretenni a srácot azzal, hogy hazudozásba hajszolják!"

Nos, ami az esetleges lelki sérüléseket illeti, bizonyos veszély tényleg valószínű. Különösen akkor, ha most aztán némelyek Attilán verik le, hogy hagyták magukat az orruknál fogva vezetni. (A tévések ugyanis felvették néhány kísérletünket, amelyekből a helyzet világosan kiderül, úgyhogy előbb-utóbb sokkal többen megtudják, mint a Galaktika olvasóközönsége.) Az iskolában például valószínűleg lesznek meleg pillanatai, hiszen ott is sztár lett a bőrlátásával; még szerencse, hogy pár éve karatézni tanul...

Ami pedig a szülőket és Béla bácsit illeti, az vesse rájuk az első követ, aki nem hinné el szívesen, hogy csodagyerek van a családjában. De még ő is gondolja meg előbb, hogyan kezdődhetett az egész. Tőlük tudom, hogy Béla bácsi olvasott Nemere István egyik tücsökbogár könyvében a bőrlátásról, és az úgy megtetszett neki, hogy kipróbálta a keze ügyébe eső összes gyerekkel; egyedül Attilánál derült ki, hogy képes rá, de ő aztán alaposan. Képzeljük el a szituációt. Jön a nagy példakép, szemlátomást azt remélve, hogy neki menni fog, és ő egyszer csak észreveszi, hogy egész jól kilát a kendő alatt. Hát ráhagyja, csupa szeretetből. Béla bácsi fellelkesedik, kigondol néhány bonyolultabb mutatványt. Attila némi ötletességgel megtalálja a - nem nehéz - megoldást azokra is, és boldog, hogy kedves barátjának kedvébe járhat. Béla bácsi egyszer-egyszer talán gyanakszik, de a gyerek örömét látva elfojtja a gyanakvását, csupa szeretetből. Most már közösen és nagyrészt öntudatlanul manőverezve olyan helyzeteket találnak ki, hogy Attila trükkje mindig alkalmazható legyen. A szülők, mindkét lábbal a földön járó emberként, először meglepődnek, ám Attila és Béla bácsi lendülete az ő gyanakvásukat is elsöpri; nem beszélve arról, hogy mennyire élvezik azok ketten a játékot, hát miért ne legyenek ők is partnerek hozzá, csupa szeretetből? És innen aztán megy minden, mint a karikacsapás. Nem véletlenül ismétlem ezt a csupa szeretetet; arra akarok vele kilyukadni, hogy svindli és illúziókergetés ide vagy oda, azért én ezt a családot és benne Attilát igazából nem féltem. Már persze ha a belső viszonyaikat reálisan ítélem meg. Mert lehet arra elmélet és lehetnek receptek, hogy miként kell egy gyereket nevelni, meg pláne, hogy miként nem szabad, de a gyakorlatban mégiscsak az a fontos, sőt, véleményem szerint szinte egyedül az a fontos, hogy a gyereket szeressék. Egyenesen és őszintén. Aztán ha ez néha azzal jár, hogy kialakulnak közös illúziók, vagy uram bocsá', közös stiklik, hát üsse kő, azt a gyerek remekül túl fogja élni.

Most vegyük sorra a másik felemelt öklöt, amely a felelőtlen tömegkommunikációra irányul. Ez esetben konkrétan a tévére. Itt ugye az történt, hogy Béla bácsi jelentkezése nyomán viharos gyorsasággal bemutatták ezt a szenzációt; arra még hagytak időt, hogy egy-két tudományos kutató nyilatkozzon róla a kamera előtt, de arra már nem, hogy ők előtte komolyan tájékozódjanak az ügyről. Egely Gyuri mesélte, hogy őt például az adás napján röptében kapták el és vitték be a Szabadság térre taxival, még csak meg se borotválkozhatott. Egy tévéstúdió különben is legkevésbé alkalmas hely arra, hogy az ember alaposan mérlegelhesse, amit lát, különösen, ha laboratóriumhoz van szokva. Emlékszem, Ádám György élettani sorozatában még a kutyából is úgy kellett egy szimpla feltételes reflexét külön bökdöséssel kicsikarni, úgyhogy másnap a fél ország ezen röhögött. Természetes, hogy ott kapásból a bőrlátásról kérdezett szakértők nem tudtak mondani semmi olyat, ami a nézőket reálisan orientálhatta volna. Mikor ezek után kiderül az igazság, két eset van. Vagy elhallgatják, a nézőket meghagyva abban a hitben, hogy igazi bőrlátásnak voltak tanúi, és ez bizony nem más szellemi környezetszennyezésnél. Vagy levetítik például a mi vizsgálatunkról szóló filmet, megfelelő kommentárral, és ezzel mindenképp kínos helyzetbe hozzák a régebbi műsor néhány részvevőjét, meg persze Attilát és a családot. Akik egy ironikus vigyort esetleg tényleg megérdemelnek, de nem olyan gúnykacajt, amivé a tévé országos nyilvánossága azt felerősíti. Mindkét esetben ártanak valakinek. Világos, hogy mindkét baj elkerülhető lett volna egyszerűen úgy, hogy várnak egy kicsit a szenzációval, amíg annak valóságtartalmáról meggyőződhetnek; annál is inkább, mert egy bőrlátó gyerek nem olyan, mint a Halley-üstökös, hogy odébbáll, ha nem kapják el rögtön.

Nekem Déri János ugyan már belopta magát a szívembe a szocialista pluralizmusról adott definíciójával, amely szerint az "olyan pluralizmus, ami nem működik", most őt és kollégáit mégsem tudom közvetlen érvekkel védeni az előbb vázolt gondolatmenet ellen. Igen, ha nem sietnek úgy, az jobb lett volna. Igen, ez esetben a szenzációt nyilvánvalóan fontosabbnak tartották az igazságnál. Hadd közelítsek azonban mindehhez egy másik irányból, ahonnan a kép talán árnyaltabbnak látszik.

Nemrég egy amerikai pszichofizikai intézetben dolgoztam hosszabb ideig, és alkalmam volt megismerni (olvasóként, illetve nézőként és riportalanyként is) az ottani tömegtájékoztatás stílusát. Természetesen nagy különbségek vannak az egyes újságok vagy műsorok között, de enyhén szólva nem tipikus, hogy ilyen bőrlátás-szerű témákban különösebben megfontoltak és tárgyilagosak volnának. Csábító lenne most vastagbetűs címeket idézni, hogy mondjuk "MAJOMIKREKET SZÜLT EGY HATVANÉVES ÁLLATKERTI SZAKÁCSNŐ" és hasonlók, de maradjunk inkább az általános képnél. Ennek a képnek a lényege, hogy az események hírértékét a piac határozza meg, vagyis az, hogy a közönség mire vevő. A többi szempont másodlagos, beleértve mondjuk a tudományos megalapozottság szempontját, meg hogy a hír tálalásával lehetőleg ne ártsunk senkinek és így tovább. Az a közönség dolga, hogy józan eszével elválassza az értelmes dolgokat a badarságoktól; ami természetesen nem mindig és nem mindenkinek sikerül, de ez bele van a rendszerbe kalkulálva. Mi viszont hozzászoktunk, hogy ilyen téren (is) vigyáznak ránk, és a főszerkesztő vagy a párttitkár mindig eldönti, miről érdemes értesülnünk és miről nem. Elvileg lehet persze egy optimális középút, amikor például egy tévés műsorvezető ugyan maga választ témát a piac általa érzékelt igényei szerint, de annak kidolgozásában körültekintő felelősségtudattal jár el. Ez azonban ritka, és pláne nem várhatjuk el olyan helyen, mint a magyar TV, ahol a pluralizmust (a működőt) még csak most kezdik tanulni. Az a kérdés, mi jobb: ha a Tudományos Akadémia elnöke letiltathat szerinte "áltudományos" műsorokat, amiket még csak nem is látott (Szentágothai kontra Vitray meccs), vagy ha a tévében időnként megjelenik egy éles szemű "bőrlátó" gyerek. A magam részéről remélem, fog még Déri János műsort csinálni mindenféléről az Óbuda-háromszögtől kezdve a Loch Délegyháza-i szörnyön és a bükkfensíki nagylábú előemberen át egészen a hazai UFO-kig (Unproductive Financial Operations). Előbb-utóbb így majd megtanuljuk, és tartok tőle, hogy csak így tanulhatjuk meg, hol húzódnak a józan ésszel elhihető dolgok határai. Addig pedig, hát Istenem, még néhány légy belerepül fölöslegesen a szánkba.