Közelkép a távdiagnózisról
Fürjes Katalin, Paulinyi
Tamás, Szalontai Krisztina, Vassy Zoltán
(Az AION Alapítvány tájékoztató füzetei, 1. szám, 1997 június.)
Az agykontroll-tanfolyam egyik érdekes és a részvevők számára
vonzó programpontja az úgynevezett "távdiagnózis", vagy más néven
"esettanulmány". A diagnoszta megkapja egy olyan ember nevét,
lakcímét és életkorát, akit nem ismer, majd lemegy alfa-szintre, és ott
felderíti az illető tulajdonságait, különös tekintettel egészségi állapotára.
Ha szükségesnek érzi, segítséget is nyújt neki a távolból. Sok agykontrollos
állítja, hogy ezen a módon sikerült rátalálnia a "páciens" több
komoly betegségére, valamint reálisnak bizonyult az a külső kép is, amilyennek
lelki szemeivel látta őt a diagnózis során. Ez nemcsak szubjektív érzés, a
"páciens" jelen lévő ismerőse rendszerint visszaigazolja.
Egy
tipikus diagnózis (80 év körüli férfi):
"Sovány testalkat, vékony arc, szemüveg, csontos orr, sok
haj. Homlokán mély, vízszintes barázdák. Óvatosan, bottal jár. Mintha lufi lenne a mellkasában,
könnyed érzés. Kicsi a tüdeje, mintha zsugorodna, nem dolgozik teljes
kapacitással. Szíve is kicsi. Nagyon csúnya a mája, komoly betegsége van.
Keveset eszik, sokfélét nem is ehet. Vastagbele, mind a leszálló mind a
felszálló ág, rossz állapotú, rajta csúnya kiöblösödések. Hasnyálmirigye
gyulladtnak látszik, felülműködik. Vércukorszint magasabb a normálisnál.
Zavaros, zöldes a vizelete. Lábain visszeres csomók, a bőrén foltok. Lábkörmei
gombásak, talpbőre szarus. Vére hajlamos a vérrögképződésre. Csúnya az agyát
borító érhálózat, főleg a jobb oldalon. Hajlamos az érrendszeri problémákra.
Hallása nem tökéletes, "He?".
Bekövesedett személyiség, merev, magába forduló, pesszimizmust
sugárzó, mord. Sok konfliktusa lehetett a családjával, megrázóak. Keveset beszél.
Nem kelt szimpatikus benyomást."
Agykontrollosok körében általános a meggyőződés, hogy amikor
ezen a módon információt szereznek valakiről, az információ valóban távolból
jön, vagyis nem az ismert érzékszervek közvetítik. Ennyiben a műveletet a parapszichológiai
jelenségekkel hozzák kapcsolatba, elsősorban a telepátiával. Ebből az
elképzelésből következik, hogy a távdiagnózisnak akkor is helyesnek kell
lennie, amikor a diagnoszta társaságában a pácienst senki nem ismeri, tehát ki
van zárva még az öntudatlan jelzések orientáló szerepe is. Kísérletünkben azt
vizsgáltuk, hogy ellenőrzött körülmények között, minden érzékszervi jelzést
lehetetlenné téve a diagnózisok valóban találóak-e.
A kísérlet módszere.
A diagnosztákat dr. Domján László segítségével a tapasztalt és
esettanulmányok készítésében jártas agykontrollosok köréből toboroztuk. Együttműködésükért
ezúton is köszönetet mondunk. Egy-egy személy 2 - 6 diagnózist készített, attól
függően, hogy mennyihez volt kedve. Az alfa-állapotban adott leírást vagy
hangszalagra vettük, vagy a kísérlet végzője írta le menet közben, vagy a
diagnoszta később. Ebben is ő maga döntött, ahogy általában igyekeztünk
biztosítani a számára legkedvezőbb körülményeket. Egyetlen feltétel az volt,
hogy ne találkozzon a "pácienst" ismerő személlyel sem a felvételnél,
sem a későbbi kiértékelésnél, sem a kettő közötti időben.
A kísérletet négyen végeztük (e cikk szerzői) az AION Alapítvány
laboratóriumában. A "pácienseket" saját ismeretségi körünkből
választottuk ki; az előző bekezdésben leírtakból következik, hogy egy-egy
diagnózis konkrét felvételét nem végezhette az, aki az illetőt ismerte. Ezek a
személyek részletes leírást adtak önmagukról minden olyan szempont szerint, ami
a távdiagnózisokban szerepelni szokott. A leírást az illető ismerőse
kiegészíthette elsősorban a lelki alkatra és a tipikus viselkedésre vonatkozó
megjegyzésekkel. Ezeket a leírásokat a továbbiakban "jellemzés"-nek
nevezzük.
Például a fent idézett diagnózis 80 éves férfi alanyáról a következő
jellemzés állt rendelkezésünkre:
"Testmagasság 183 cm, testsúly 74 kg, testalkat nyúlánk,
haj rövid és ritka, haj színe ősz, szem színe kék, szemüveg nincs, arctípus
ovális.
Szembetűnő testi jegyek: a szemek mélyen ülnek, a bőr színe
öregesen fehér.
Jelenleg fennálló, és korábbi maradandó nyomot hagyó sérülések,
betegségek: bal lábfejen csontrepedés, vakbél-, prosztata- és sérvműtét,
nyálmirigy kivétele; végbélszűkület, trombózis, embólia; gázmérgezés; bal fülére
nem hall.
Külső és belső karakter: társaságkedvelő; gyors mozgású volt,
most cammog; kissé hajlott tartású; ápolt, szépet kedvelő, jóképű volt, táncos
lábú, tisztelője a női nemnek."
A jellemzés és a diagnózis közvetlen összehasonlítása
nyilvánvalóan túl szubjektív lett volna. Kellő fantáziával bármelyik diagnózist
bármelyik jellemzéshez hasonlónak képzelhetjük, hiszen valószínűleg lehet
bennük találni véletlenül hasonló elemeket. És fordítva, a tényleges
hasonlóságokat véletlennek minősítheti az, aki eleve tagadja a távdiagnózis
lehetőségét. Szerencsére létezik módszer az objektív hasonlóság kimutatására,
természetesen csak akkor, ha van mit kimutatni.
A módszer alapgondolata: a diagnózist és a jellemzést akkor
tekintjük hasonlónak, ha az utóbbira a saját diagnózisa alapján maga a
diagnoszta ráismer több más jellemzés között. Esetünkben a jellemzéseket ötös
csoportokba rendeztük, úgy, hogy az egyes csoportokon belül a személyek azonos
neműek és közel azonos korúak legyenek. A csoportokban a jellemzéseknek csak
kódszáma volt, sem a diagnoszta, sem a vele dolgozó kísérletező nem tudta, hogy
a diagnózis célszemélyéhez melyik kódszám tartozik. Így egyötöd, azaz húsz
százalék az esély arra, hogy a diagnózis és a célszemély párosítása véletlenül
sikerül. Ha a kísérletben a sikeres párosítások aránya ennél nagyobb,
statisztikai próbával megállapíthatjuk, hogy a kapott arány mekkora
valószínűséggel tekinthető még véletlennek, és amennyiben ez a valószínűség
kicsi, joggal feltételezhetjük, hogy a diagnózisok valamennyire tényleg találóak
voltak.
A csoportokon belül a kor és nem szerinti hasonlóságra azért
volt szükség, mert a diagnoszta tudta a célszemély nevét és életkorát,
ugyanakkor a jellemzésben szerepelhettek a nemre és a korra jellemző adatok.
Például hogy az illetőnek nőgyógyászati panaszai vagy csontritkulása van stb.
Heterogén csoport esetén emiatt bizonyos személyek eleve kizárhatók, ami
nyilván növelte volna a véletlen találat esélyét.
A statisztikai elemzés finomítható azzal, hogy a diagnoszta
nemcsak a diagnózisához legjobban hasonló jellemzést választja ki a csoportból,
hanem mind az ötöt sorbarakja a diagnózishoz való hasonlóság szerint. Lesz
tehát egy legjobban hasonló, egy második legjobban hasonló stb. egészen az
utolsó ötödikig. Az elemzésben pedig először megállapítjuk, hogy a célszemély
jellemzése hányadik helyre került, ezt elvégezzük mind az ötven diagnózisra,
majd az így kapott helyezési számok átlagát értékeljük ki statisztikai
próbával. Ha a diagnoszta csak véletlenszerűen találgat, ötös csoportok esetén
a helyezési számok 1 és 5 közöttiek, az átlagos helyezési számnak tehát 3
körülinek kell lennie; a véletlenen túli hasonlóság tendenciáját ennél
lényegesen kisebb átlagos helyezési szám jelzi.
Ez a módszer növeli a létező hasonlóság kimutatásának esélyét, mert
lehetséges, hogy egy diagnózis tartalmaz ugyan a célszemély jellemzéséhez
tényleg hasonló elemeket, de egy másikban véletlenül több ilyen elem van (vagy
az elemző véletlenül többet vél felismerni), és ezért a célszemély a csoportban
csak a második helyre kerül. Ha ilyenkor csupán a leghasonlóbb jellemzést
vesszük figyelembe, akkor ez az eset ugyanúgy nem minősül találatnak, mintha a
jellemzés és a diagnózis között egyáltalán nem volna hasonlóság. A helyezési
szám azonban ekkor is jobb lesz az átlagosnál, és hozzájárul a pozitív
eredményhez. Természetesen ha nincsenek objektív hasonlóságok, akkor pozitív
eredmény a finomított módszerrel sem jön ki, a helyezési számok átlaga a
véletlen ingadozás sávján belül marad.
A
kísérlet eredménye.
Az ötven diagnózis átlagos helyezési száma 3,04 volt. Mint
említettük, pusztán véletlen találgatás esetén a várható átlag 3,00. A kis
többlet azt jelenti, hogy az agykontrollosok átlagban valamivel hátrább
sorolták a célszemélyek jellemzését a véletlen szerint várhatónál, tehát a
véletlennél kis mértékben rosszabb eredményt értek el. A kapott 3,04-es átlag
ugyanakkor bőven belül van a véletlen ingadozás tartományán. Eszerint
megállapíthatjuk, hogy kísérletünk a részvevők összességére nézve semmiféle
valós távhatást nem mutatott ki.
A diagnoszták eredményét külön-külön nehéz volna értékelni, mert
egyenként nem végeztek elég próbát a megbízható statisztikai elemzéshez. Az
adatok kvalitatív áttekintésével is jól látszik azonban, hogy egyikük sem
bizonyult számottevően sikeresebbnek a többieknél.
Az
eredmény értelmezése.
Mi okozhatja a nyilvánvaló ellentmondást a távdiagnózis
eljárásának szubjektív sikeressége és a kísérlet negatív eredménye között?
Egyelőre négy okot látunk lehetségesnek.
1. A leírások elégtelensége.
Bár a "pácienseket" nyomatékosan kértük, hogy mindent
írjanak le egészségi állapotukról, ami egy szokásos orvosi anamnézisben és
vizsgálatban kiderülne, előfordulhatott, hogy némelyikük nem vette a kérést
elég komolyan és lényeges részleteket nem közölt. Lehetséges ezért, hogy
bizonyos diagnózisokban voltak objektíve találó megállapítások, amelyeket
azonban a diagnoszta nem használhatott fel az összehasonlításban, mivel a
jellemzésből hiányoztak. Természetesen az ilyen hibák mértékére semmiféle
mennyiségi becslést nem adhatunk. Tekintve azonban, hogy a jellemzések meglévő
elemei is kevés egyezést mutatnak a nekik megfelelő diagnózisokkal, igen
valószínűtlen, hogy jobb felismerést épp az esetleg hiányzók tettek volna
lehetővé. Különösen olyan mértékben, hogy a helyezési számoknak még a
véletlennél is nagyobb átlaga emiatt csökkenjen le a véletlen ingadozás sávja
alá.
2. A diagnoszták több esetben kifejezték azt az igényüket, hogy
a diagnózis felvétele közben visszajelzést kapjanak állításaik helyességéről
vagy helytelenségéről. Mi ezzel természetesen nem szolgálhattunk, hiszen a
kísérlet célja, maga az objektivitás sérült volna. Így viszont lényeges
eltérést éreztek attól, ahogy az esettanulmányt a szokott közegükben végzik. Ők
maguk nem tartották reálisnak, hogy a diagnózist az alkalmankénti visszajelzés
tartalmilag is segítené, csupán pozitív érzelmi hatását emelték ki;
meggyőződésük szerint az információ döntő része a távolból, ismeretlen
parapszichológiai úton érkezik akkor is, ha közben a partnerük néhány
"igaz" és "nem igaz" megjegyzéssel orientálja őket.
Esetünkben e felfogás naiv volta különösen nyilvánvaló, hiszen némi élettani
tapasztalattal egy-egy tünet visszajelzése vele gyakran együtt járó további
tüneteket valószínűsít. A szervezet rendellenességei általában nem egymástól
elszigetelten jelentkeznek, hanem összefüggő csoportokban.
3. Ugyanez a tény okozhat egy további okot az illuzórikus siker
érzésére. Bizonyos betegségek (pl. cukorbaj vagy szívelégtelenség) viszonylag
állandó és jól ismert tünetegyüttest okoznak, számos egyedi elemmel. Amikor a
tapasztalt diagnoszta egy ilyen központi betegséget véletlenül eltalál, nagy
eséllyel felsorolja a kísérő tüneteket is, ami aztán a
"megérzéssorozat" igen impozáns benyomását kelti. Ilyen esetek
természetesen a mi kísérletünkben is előfordultak; ekkor néha nemcsak a
diagnoszta, hanem még a kísérletvezetők némelyike is úgy érezte, hogy egyszerre
ennyi találat már nem lehet véletlen. Holott az számukra is evidens lett volna,
hogy egyetlen cukor- vagy szívbajra rá lehet hibázni.
4. Megszámoltuk, hány testi és lelki rendellenesség szerepelt a
diagnózisokra kisorsolt jellemzésekben, és hányat említettek a diagnoszták. Az
előbbiek átlaga 5,38, az utóbbiaké 7,02 volt. Párosított t-próbával a különbség
statisztikailag szignifikáns 0.02 szinten, azaz a diagnózisok többlete csupán
2% valószínűséggel tulajdonítható mintavételi hibának. Hétköznapi nyelven ez
azt jelenti, hogy a diagnoszták lényegesen több rendellenességet véltek
felfedezni a "pácienseken", mint amennyi tényleg van nekik. Ez
azonban bizonyára csak a mi kísérletünkben volt így; mi nem törekedtünk arra,
hogy kifejezetten beteg emberek közül válogassunk. Amikor viszont az
esettanulmányt az agykontroll-tanfolyamon végzik, a "pácienst"
kiválasztó partner tudja, hogy itt alapvetően betegségek távdiagnózisáról, sőt
gyakran távgyógyításáról van szó; kézenfekvő, hogy önkénytelenül is a
többé-kevésbé beteg ismerősei jutnak eszébe. Ha tehát a diagnoszta felsorol
számos gyakori betegséget, jó esélye van rá, hogy közülük néhány véletlenül
stimmelni fog. Utána már csak arra van szükség, hogy ezeknek nagyobb
jelentőséget tulajdonítson, mint a nem eltaláltaknak. Ez a fajta spontán
szelekció a véletlen illuzórikus félreértésének jól ismert tényezője.
Egy befejező megjegyzés: kísérletünkben kizárólag a
távdiagnózissal foglalkoztunk, amely az agykontroll látványos, de a lényeget
kevéssé érintő eleme. Ezért a kísérlet eredményéből és a maguk helyén érvényes
tanulságaiból indokolatlan lenne következtetéseket levonni akár általában az
agykontroll módszeréről, akár a módszer egyéb összetevőiről.