Egy történet, amely (talán) példázza a nem-szándékos prekogníciót
Amikor először jártam New Yorkban, egy bostoni konferencia után, igen kevés pénzem volt. Még itthon mondták, hogy megszállni legcélszerűbb a YMCA diákszállóiban (Young Mans’ Christian Association, Fiatal Férfiak Keresztény Egyesülete), mert azok a legolcsóbbak; meg is kaptam egyikük manhattani címét, gyalog sem messze a buszpályaudvartól. A busz délután futott be, és mindjárt elindultam a megadott cím felé. Közben azonban, számomra is érthetetlen módon, mindenféle apróság miatt megálltam szinte percenként, nézegettem a kirakatokat meg a járókelőket, sőt, az érdekesebb boltokat belülről is felderítettem, természetesen vásárlás nélkül. Pedig ilyenkor sokszorosan igazolt szabály, hogy a szállást kell mielőbb bebiztosítani, mert bármi közbejöhet, és akkor az ember sötétben az utcán találja magát a csomagjaival. Mire a YMCA-házhoz értem, tényleg már alkonyodott.
Itt aztán kiderült, hogy a hely csak a YMCA-tagoknak olcsó, 3 dollár éjszakánként, különben ugyanúgy 10-12, mint ez a kategória általában. Persze 10 vagy 12 dollár New Yorkban még mindig semmiség, de nekem három napra volt össszesen 30 dollárom a konferencia megspórolt napidíjából. Most mit tegyek? A recepciósnak hiába hivatkoztam a nyomorgó Kelet-Európára, sajnálkozva közölte, hogy ő csak egy alkalmazott, nem szegheti meg a szabályokat. Eközben egyszercsak odajött a szálló igazgatója, aki napi munkája végeztével épp kifelé sétált, és kiszúrta az útlevelemet a recepciós pulton. Az útlevélről messziről felismerte, hogy magyar, és rögtön megdobbant a szíve, lévén 56-os menekült. Mondanom sem kell, a formalitások mellőzésével önként tiszteletbeli tagjává fogadott a Fiatal Férfiak Keresztény Egyesületének... Mindjárt megértettem, hogy odafelé jövet az a sok fölösleges tötyörészés mire volt jó: ha pár perccel előbb érkezem, nem jön arra, és én mehettem volna aludni valamelyik híres manhattani híd alá.
Magától értetődik, hogy az eset messze nem biztosan a prekognícióra példa, hiszen aki először jár a világnak ebben az egyik legérdekesebb városában, az nyilván öntudatlan megérzés nélkül is hajlamos rá, hogy tátott szájjal csak úgy ellődörögje az időt. De ha én ekkor prekognitív megérzés alapján lődörögtem, akkor ez a prekogníció garantáltan nem volt szándékos. Ilyen sztorit tudnék még mesélni jó párat, főleg pont a külföldi útjaimról, ahol lépten-nyomon percre pontosan értem oda olyan helyekre, ahol valami kellemes vagy hasznos dolog történt, és kicsit előbb vagy később nem vagy legalábbis nélkülem történt volna. (Például folyton magyarokkal találkoztam, egy indián rezervátum turistáitól kezdve addig a rendőrig, aki egy tilos balkanyarért leállított.) Ez egyébként érthető abból a meggondolásból, hogy az ember akkor tudja a kósza intuitív benyomásait követni, ha nem a bevett rutinok szerint viselkedik, és erre külföldön sokkal nagyobb az esély, mint itthon.