7. Szabad-válaszos kísérletek

7.1. Korai telepátia-kísérletek képekkel
       7.11. A vakzsűrizés
       7.12. René Warcollier megfigyelései a telepátia tulajdonságairól
7.2. Telepátia álomban
       7.21. Módszer
       7.22. Eredmények és tanulságok
       7.23. Egy sikertelen replikáció
7.3. Ganzfeld
       7.31. Módszer
             7.311. Standardizált pontozás
             7.312. A céltárgyak rangösszege
       7.32. A Ganzfeld-helyzet hatásának közvetlen vizsgálata
       7.33. ESP-ábrák kontra Ganzfeld az összesített eredmények alapján
       7.34. A „Ganzfeld-vita”
             7.341. Alternatív statisztikai változók
             7.342. Egyvéges próba kétvéges helyett
             7.343. Egyéb alternatív elemzési módok
             7.344. Ugyanaz a céltárgy adásra és zsűrizésre
             7.345. Nem kielégítő ellenőrzés („zsíros ujj”)
             7.346. Az eredmények erősen függnek a kísérletvezetőtől
                   7.3461. A varianciaanalízis
             7.347. Honorton válasza
             7.348. Hyman és Honorton közös közleménye
             7.349. Hozzászólások
       7.35. Automatizált Ganzfeld-kísérletek
             7.351. Módszer
             7.352. Eredmények
             7.353. Bírálat
       7.36. További Ganzfeld-kísérletek és metaelemzések
7.4. Távolbalátás
       7.41. A Stanford Research Institute kísérletei
       7.42. A katonai program melléktermékei az alapkutatásban
             7.421. A céltárgyak optimalizálása
             7.422. Fogalmi képjellemzők
             7.423. FOM-elemzés
             7.424. A távolbalátással átvitt információ mennyisége
             7.425. A képi entrópiagradiens
                   7.4251. Korrelációszámítás
       7.43. A távolbalátás néhány változata
       7.44. A visszajelzés szerepe
       7.45. Asszociatív távolbalátás

7. Szabad-válaszos kísérletek
Eddig olyan kísérletekről volt szó, ahol a lehetséges céltárgyak ismertek: ESP-ábrák, más egyszerű alakzatok, véletlen számok vagy gombnyomási időpontok. Az életben előforduló, spontán telepátia és prekogníció eseteiben viszont az embernek olyasmiről támad sejtése vagy képi benyomása, amire nem számított, vagyis nem volt miből választania. Ezt a helyzetet a laboratóriumban szintén utánozni tudjuk az úgynevezett szabad-válaszos módszerekkel.
Mint a név is jelzi, ekkor a vevő a nulláról indulva fantáziál azzal az elvárással, hogy lehetőleg az jusson eszébe, amit telepatikusan adnak neki, vagy amit később egy előre kijelölt helyzetben ő maga tapasztalni fog. Benyomásait hangszalagra mondja vagy/és leírja, illetve lerajzolja a későbbi kiértékeléshez. A kiértékelés módja és a céltárgy jellege szerint a módszernek több változata van.

7.1. Korai telepátia-kísérletek képekkel
1882 – 83-ban, nem sokkal a brit Society for Psychical Research megalakítása után, az egyesület két tekintélyes tagja, Frederick W. H. Myers és Edmund Gurney kísérleteket végzett képek telepatikus átviteléről. Az adó Douglas Blackburn újságíró, a vevő pedig George Albert Smith hivatásos bűvész volt (Swann 1987). Az utóbbi körülmény miatt nem csodálkozhatunk, hogy a látványos eredményeket kétkedés fogadta; Myers és Gurney ugyan meg volt győződve arról, hogy számba vettek és kiküszöböltek minden csalási lehetőséget, de ha két naiv tudós egy profi bűvésszel áll szemben, az ő önbizalmuk valóban nem sokat jelent. Blackburn 1908-ban nyilvánosan beismerte, hogy csaltak, Smith viszont továbbra is tagadta ezt (Thouless 1972, 41. oldal).
A kísérletet nemsokára más párokra is kiterjesztették, részben úgy, hogy az adó és a vevő nem ismerte egymást, tehát részükről a csalás kevésbé volt valószínű (Guthrie 1884; Thouless 1972, 42. oldal). Két példa látható ebből a 7.1. ábrán. 1886 és 1888 között Németországból Max Dessoir filozófus és esztéta, Franciaországból A. Schmoll hipnóziskutató hasonló kísérleteiről számolt be a Society for Psychical Research folyóirata, majd 1890-től Albert von Schrenck-Nortzing német pszichiáter kezdett kiterjedt kísérletsorozatba, részben amatőrökkel, részben azidőtájt jól ismert európai parafenoménekkel és spiritiszta médiumokkal (Swann 1987). Pár évtizeddel később Upton Sinclair amerikai író tett közzé nagy érdeklődést kiváltó könyvet saját feleségével végzett képtelepátia-kísérleteiről (Sinclair 1930), amelyhez személyes ismerőse, Albert Einstein írt előszót.

7.1. ábra. Két próba Guthrie kísérletéből. Bal oldalon az adó, jobb oldalon a vevő rajza.

7.2. ábra. Egy próba Schrenk-Nortzing 1888-as kísérleteiből (Swann 1987). Bal oldalon az adó, jobb oldalon a vevő rajza.

7.11. A vakzsűrizés
A szabad-válaszos kísérletek kiértékelésének máig használatos alapmódszerét Whately Carington (1941, 1942) alkalmazta először. Lényege, hogy a vevő rajzát odaadják egy zsűrinek (amely állhat egy vagy több személyből), együtt több lehetséges céltárggyal; ezek között ott van az igazi, vagyis amit a rajz készítőjének vennie kellett, de a zsűri nem tudja, hogy melyik az. Neki sorba kell raknia a céltárgyakat a rajzhoz való hasonlóság szerint, kezdve azzal, amelyik szerinte a leginkább hasonlít. A kapott sorrend statisztikus feldolgozása többféleképp végezhető, ezekre majd részletesen visszatérek. Whately Carington (mindkét szó a vezetékneve, mint nálunk mondjuk Kisfaludy Stróbl) egyszerűen azt a próbát tekintette találatnak, amikor az igazi céltárgy az első helyre került. Nála a zsűri mindig tíz lehetőség közül választott, így a véletlen találat valószínűsége p_o=1/10 volt. Ezután a feldolgozás menete azonos a választásos kísérletekével: megszámoljuk a találatok számát, a próbaszám és p_o ismeretében kiszámítjuk a találatszámnak megfelelő Z-t, majd annak értékéből a szignifikanciaszintet, ha érdemes (lásd 2.34. alfejezet). Az 1940-es években ez Rhine-ék nyomán már jól ismert eljárás volt.
Whately Carington kísérlete tíz próbából állt, és a zsűrinek egy-egy próbában adott „hamis” képeket a többi kilenc próba célképe alkotta. Már akkor kiderült, hogy ez nem a legjobb megoldás: a vevő rajza sokszor feltűnően hasonlított valamelyik másik próba célképéhez. Felmerült tehát a gyanú, hogy ilyenkor annak a másik próbának a telepatikus adása zavart be; ha valamit akkor (1941-ben) már tudtak a telepátiáról, az az volt, hogy tudatosan nem irányítható, és nem sokat törődik a tér- és időbeli viszonyokkal. Whately Carington ellenőrizte ezt a feltételezést öt további kísérletben úgy, hogy a zsűri a rajzokat nemcsak az illető kísérlet többi célképével hasonlította össze, hanem a másik négy kísérlet célképeivel is. Az a hipotézis, hogy a rajzok jobban hasonlítanak a saját kísérlet képeihez, mint a kísérlettől független képekhez, 0,001 szignifikanciaszinten beigazolódott (Thouless 1972, 47 – 48. oldal).
Ezt a hibát könnyű kiküszöbölni: a célkép mellé minden próbában olyan további képeket társítunk, amiknek a zsűrizésen kívül semmi más szerepük nincs, és azokat sem az adó, sem a vevő soha nem látja. (Vagy legalábbis nem látja az adott kísérlettel összefüggésben.) Arra természetesen ügyelni kell, hogy a csaliképek minél kevésbé hasonlítsanak a célképre és egymásra. A mai standard eljárás szerint előre összeállítunk adott (pl. 4 vagy 5) elemszámú képcsoportokat, azokból minden próba elején kisorsolunk egyet, majd a kisorsolt csoportból a célképet, és a vevő rajzának elkészülte után a zsűri a kisorsolt csoport képeit kapja meg, mindig az eredeti sorrendjükben.
Whately Caringtonnak az az eljárása, hogy a csaliképek megegyeznek a többi próba célképeivel, más szempontból is kifogásolható. A zsűri ilyenkor ritkán tudja függetleníteni magát az előző próbák tapasztalataitól, és ha egy képet egy régebbi próba célképeként azonosítani vélt, akkor a későbbi próbákban már eleve vonakodni fog attól, hogy az első helyre tegye. Vagyis a képek sorrendbe állításánál (tudatosan vagy tudattalanul) más szempontja is lesz, mint hasonlóságuk a vevő rajzához. Ezzel ugyan hamis találatot nem lehet okozni, azaz nem nő az elsőfajú hiba valószínűsége, nő viszont a másodfajú hibáé: a zsűri ilyenkor csökkenti saját esélyét arra, hogy a rajzhoz legjobban hasonló képet győztesnek hozza ki.
Van itt még egy ravasz hibaforrás, amire a kezdő kísérletezők rendszerint nem gondolnak, pedig kellene. Amikor a kisorsolt célképet odaadjuk az adónak, ő valószínűleg nemcsak messziről nézegeti, hanem kézbe is fogja. Ennek pedig a kép anyagán nyoma maradhat, például egy-két apró gyűrődés, vagy olyan ujjlenyomat, ami piszkos vagy zsíros kéz esetén látszik. A zsűrinek pedig nincs más dolga, mint a képeket ilyen szempontból alaposan átvizsgálni, mert ha tartalomtól függetlenül a viszonylag legmegviseltebbet teszi az első helyre, a véletlennél máris több esélye van a találathoz. Azt a feltételezést, hogy a képtelepátia-kísérletek esetleges pozitív eredménye ebből a műtermékből származik, a zsíros ujj hipotézisének (greasy finger hypothesis) hívják. Kiküszöbölése szintén kézenfekvő: két azonos képegyüttest alkalmazunk, és az adónak következetesen az egyikből adunk, a zsűrinek a másikból.

7.12. René Warcollier megfigyelései a telepátia tulajdonságairól
René Warcollier francia vegyészmérnök és jómódú feltaláló a 20. század első évtizedében kezdett telepátiával foglalkozni, és munkássága lényegében a két világháború közötti időszakot öleli fel. Módszertanilag ő ahhoz a korai nemzedékhez tartozott, amely még nem volt felvértezve matematikai statisztikával, és különben is szinte egyetlen követelményt se tartott be, amit ma kötelezőnek tekintünk. Eredményei a telepátia létezésének bizonyítására nyilvánvalóan nem alkalmasak. Viszont hatalmas tömegű kísérletet végzett, és azokból olyan következtetéseket vont le, amelyek valószínűleg számunkra is megszívlelendők. A jelen összefoglaló alapját angolul megjelent könyvei képezik; az egyik egy cikkgyűjtemény (Warcoller 1939), a másikat a Sorbonne-on tartott előadásaiból állították össze (Warcollier 1948).
Módszeréről saját szavait idézem (Warcollier 1948, 5. oldal):
„Minden kísérletet éber állapotban végeztünk. Egyikünk adó vagy más néven ágens volt, a másik vevő, más néven percipiens. Általában kijelöltünk egy időpontot, amikor az adónak koncentrálnia kellett egy képre, amit ő maga spontán választott, és rögtön le is rajzolt. Ezzel egy időben a vevő az adóra összepontosította a figyelmét, elméjéből minden gondolatot kitisztított, és megjegyezte a tudatában ekkor megjelent képeket. Ezeket ő is mindjárt lerajzolta. Mindkét részvevő elküldte rajzát és a rajzhoz fűzött megjegyzéseket a csapat többi tagjának. A levelek keresztezték egymást, keletkezési helyük és idejük megállapítható volt a postabélyegzőből.”
(„All of the experiments were conducted in the waking state. One of us would serve as sender or agent and another as receiver or percipient. Generally, a time would be set when the agent was to concentrate on an image spontaneously selected by him, which he then drew immediately. Simultaneously the percipient focused his attention on the agent, cleared his mind of all thoughts, and noted the mental images appearing in his consciousness. These impressions he, too, drew at once. Each participant sent his drawings and comments to the other members of the team. Letters crossed in the mail and postmarks showed the time and place of the experiment.”)
Az adó és a vevő rajzának egyezését a csapat tagjai szubjektív döntéssel állapították meg. Mint a következő példákból látszani fog, ez sok esetben nem volt nehéz, a rajzok valóban szembetűnően hasonlítottak egymásra. Bizonyításnak azért nem fogadhatók el, mert egyrészt nem tudjuk, hány próbából választották ki őket, másrészt nem zárhatjuk ki az adó és a vevő öntudatlan egymásra hangolódását telepátia nélkül is.
Érdemes elolvasni Warcollier könyveit, mert sok éles szemű megfigyelést tartalmaznak, emellett általános szemléletük mentes bármiféle misztikumtól. Warcollier számára a telepátia nyilvánvalóan ugyanolyan természeti jelenség volt, mint azok az elektromos és egyéb jelenségek, amikkel mérnöki munkájában találkozott. Most azonban csak a végkövetkeztetéseit foglalom össze, elsősorban azért, mert ezek a fent említett hibák miatt úgyis csak a további munka ösztönzésére és termékeny munkahipotézisek felállítására alkalmasak, önmagukban származhatnak félreértett véletlen tendenciákból is.
Függetlenség a távolságtól. Az adó és a vevő távolságát széles skálán variálták, bár erről konkrét számokat Warcollier nem közöl. Általános következtetése azonban világos (Warcollier 1948, 6. oldal): „Úgy látszik, a távolság az eredményeket soha nem befolyásolta.” („Distance never seemed to affect the results.”)
Az adás és a vétel nem egyidejű (Warcollier 1948, 14. oldal): „A telepatikus kommunikáció nem pillanatszerű. A telepatikus képet nem pont akkor fogadják, amikor küldik. Van egy bizonyos időkésés, ami tarthat néhány másodpercig, percig vagy kiterjedhet több napra.” („Telepathic communication is not instantaneous. The telepathic image is not received at the same time when it is sent. There is a certain lag in time which... can last a frew seconds or a few minutes, or it may extend to several days.”)
Elemekre bomlás (Warcollier 1948, 9.oldal): „A telepatikus kép nem úgy továbbítódik, ahogy egy rádión küldött fotó. A kép zavaros lesz, összetevő elemeire bomlik, amelyek gyakran új mintázattá alakulnak át. Ritkán érkezik meg egészben és szervezetten.” („The telepathic image is not transferred in the same was as a wireless photo. The image is scrambled, broken up into component elements which are often transmuted into a new pattern. It seldom arrives complete and organized.”)
A telepatikusan küldött képeknek ez a tulajdonsága nagyon általános, nemcsak Warcollier kísérleteiben, hanem gyakorlatilag mindig, amikor ilyen kísérletet végeztek. Illusztrációnak álljon itt két példa Warcollier (1948) könyvéből:

7.3. ábra. Warcollier telepátia-kísérleteiből. „TARGET” az adó, „IMPRESSION” a vevő rajza, mint a további ábrákon is.

Az átvitt képek tudattalan feldolgozása (Warcollier 1948, 14. oldal): „Az elemek torzulnak vagy átszabják magukat új mintázattá. Továbbá másodlagos feldolgozás megy végbe, gyakran nagy számú asszociációt váltva ki, amelyek hozzáfűződnek a benyomáshoz, amikor a telepátia tárgya egy kép.” („The elements become distorted or they reconstitute themselves into new patterns. Moreover, secondary elaboration takes place which frequently gives rise to a large number of associations that attach themselves to the impression that is received when a drawing is a telepathic target.”)
Warcollier ezt a folyamatot úgy képzeli el, hogy a tudattalan pszichikumban egy látens kép keletkezik, és később az tudatosodik apránként. Közben természetesen átalakulhat, részben spontán hibák következtében, részben belső érzelmi és elvárásbeli hatásokra. Amikor például a célkép a Szaturnusz bolygó volt (6.4. ábra), a vevő néhány részlettel együtt egy tengelyt is lerajzolt két állvány között, ami jöhetett a forgás képzetéből.

7.4. ábra. A forgás képzetének szimbolikus megjelenítése.

Egy másik alkalommal a célkép tevéiből csak a vízszintes fejtartásuk mehetett át, majd ugyanezt a tartást a vevő egy hosszú nyakú és csak egész kicsit púpos szerzetesen képzelte el (7.5. ábra):

7.5. ábra. Tevékből barát Warcollier egyik kísérletében.

Mai ismereteink birtokában valószínűbbnek látszik, hogy itt nincs látens kép, azaz a célkép egészének tudattalan képzete, amely az agyban reprezentálódna. Ehelyett azok az összetevői aktiválódnak (lásd 3.76. alfejezet), amelyekről a vevőnek van emléknyoma. Többségüknél persze az aktiváció kevés ahhoz, hogy az illető elem tudatosodjon, ahogy a választásos helyzetben is az aktivált céltárgy csak néha győzött a választási versenyben. Ezen az alapon rögtön érthetővé válik, hogy miért „esik elemeire” a kép: a számos aktivált reprezentáció közül jó, ha egy-kettő tudatosodik, így még ha van is a vevőnek reprezentációja az egész képről (pl. „fekvő teve”), akkor is valószínűtlen, hogy pont az a tudatosodók között lesz. Néha sikerülhet neki (lásd 6.1. ábra), csak sokkal ritkábban, mint valamelyik vagy akár több – de mindenesetre kevés számú – elemnek, hiszen azok többen vannak.
Érzelmek könnyebb átvitele (Warcollier 1948, 10. oldal): „Az érzelmi vagy affektív összetevők nagyon fontosak, és a spontán telepátia alapját képezik. Érzelmi állapotokat általában könnyebb venni, mint intellektuális anyagot. Igen nehéz telepatikusan közölni tisztán intellektuális képeket, például az ábécé betűit.” („The emotional or affective components are of great importance and form the basis of spontaneous telepathy. Emotional states tend to be more easily perceived than intellectual material. It is extremely difficult telepathically to communicate purely intellectual images, such as letters of the alphabet.”)
A vevő érzelmi viszonya a különféle alakzatokhoz egyénenként változik, és ez a viszony nyilván befolyásolja, hogy kinél melyik elem milyen könnyen aktiválható. (Vagyis hogy az egyes elemek agyi akkumulátorainak milyen erős egyéb bemeneti aktivációjuk van, ha a helyzetet a választás Usher – McClelland féle modelljében fogalmazzuk meg, lásd 3.77. alfejezet.) Ezért ugyanaz a kép lehet egy adó – vevő párnak könnyű, míg egy másiknak nehéz telepatikus céltárgy. Ebből a szempontból nem tűnik szerencsésnek, hogy Warcollier aránylag egyszerű képekkel dolgozott, hiszen ezeken rendszerint csak egy olyan elem van, amihez érzelmileg viszonyulni lehet. Így ha az véletlenül nem aktiválódik könnyen, a próba valószínűleg sikertelen lesz. A szabad-válaszos módszer mai alkalmazói, mint látni fogjuk, viszonylag bonyolult képekkel próbálkoznak, amelyeken több érzelmileg színezett elem található, tehát a telepátia mintegy „válogathat” ezek között.
A mozgás kiemelt szerepe. Warcollier megfigyelése szerint az átlagosnál jobban átmennek azok a célképek, amelyeken implikált mozgás szerepel, vagyis olyan tárgy, ami közismerten mozogni szokott. Példának a kereket, a propellert és a dobozból kiugró krampuszfigurát hozza fel (Warcollier 1948, 36. oldal), az utóbbit illusztrálva a 7.6. ábrán reprodukált esettel:

7.6. ábra. Implikált mozgás vétele és kifejezése.

A könyv ehhez fűzött kommentárjából kitűnik, hogy akkoriban az ilyen figurák feje egyúttal búgócsiga volt, amit le lehetett venni és külön működtetni. Forgását itt egy körhinta-szerű tárgy fejezi ki a vevő rajzának jobb felső sarkán. Közben azért a kitárt karok is megjelennek, biztos ami biztos, a fej köralakja pedig mindjárt több példányban.
Törekvés az értelmes eredményre. Amikor a célkép egy vagy néhány eleme tudatosodik, gyakran úgy rendeződnek el – részeként a már említett tudattalan feldolgozásnak –, hogy valami értelmezhető alakzatot adjanak ki. Ez a jelenség, amit közel száz éve a Gestalt-pszichológusok fedeztek fel, jól ismert a pszichológia kevésbé egzotikus területeiről, például megjelenik töredékes képek észlelésében. A parapszichológusok nem örülnek neki, mert rendszerint egy csomó kiegészítéssel jár a vevő képzeletéből, és az így létrejött képen a tényleg telepatikusan vett részletek gyakran már csak periférikus szerepűek, tehát nehéz észrevenni egyezésüket a célkép megfelelő részleteivel. Warcollier egyik próbájában a nap előtt repkedő lepkék képéhez a vevő egész jelenetet fantáziált Napóleonról a csatamezőn (pedig feltehetőleg nem is tudta, hogy Napóleon nevének magyarul köze van a naphoz):

7.7. ábra. Nap és Napoleon.

Még szerencse, hogy azért odabiggyesztette az igazi napot meg egy csillagszerű és picit lepkeszerű idomot is.
A telepátia viszonya a memóriához. Nekünk ez a téma különösen fontos, mivel az aktivációs modellben a memória szintén alapvető szerepet játszik. Warcollier több általános következtetést fogalmazott meg, összefoglalva kísérleteinek tapasztalatait. Például (Warcollier 1948, 62. oldal): „A telepátia a memóriától függ. Lehetetlen volna fogadni és megérteni egy telepatikusan közölt dolgot előzetes tapasztalat nélkül arról, amit tartalmaz.” (Telepathy is dependent upon memory. It would be impossible to receive a telepathic communication and to understand it without having had some prior experience with the conception it contains.”) Vagy konkrétabban (Warcollier 1948, 48. oldal): „Minden valószínűség szerint a benyomás gerjesztő hatással van bizonyos emléknyomokra... A memória az, ami gerjesztve van, nem a tudatba érkező benyomás elemei.” („In all probability elements of the impression stimulate certain memory traces... It is the memory that has been excited and not the elements of the impression that comes to consciousness.”)
Ez úgy hangzik, mint az aktivációs modell első megfogalmazása. Van azonban egy nem elhanyagolható különbség: Warcollier elképzelése szerint az emléknyomokat a feltételezett látens kép gerjeszti, amelynek ehhez léteznie kell az agyban önálló reprezentációként. Más szóval, a telepátia mechanizmusa itt még a klasszikus „átvitel”, amelynek során az egyik agyból a kép valamilyen formában átkerül a másikba. Az aktiváció csak ezután következik, már a vevő agyán belül. (Warcollier 1948, 49. oldal): „A látens kép benyomása gerjeszti a vevő képzeletét és emlékeit.” („The impression of the latent image excites the imagination and the memories of the percipient.”) Sőt, Warcollier egész konkrétan az adó agyi elektromos aktivitásának áttevődését tételezi fel a vevő agyába (Warcollier 1948, 71. oldal): „Azt hiszem, az adóban lezajló elektromos aktus, amit a tárgy vált ki, képes spontán és dinamikusan gerjeszteni egy hasonló energiamintázatot a vevőben.” („I believe that a pattern of electronic action in the agest, which is stimulated by an object, is able spontaneously and dynamically to stimulate a similar energy pattern in the percipient.”)
Egy másik helyen látszólag kerek-perec tagadja azt a mechanizmust, amit az aktivációs modell feltételez (Warcollier 1948, 55. oldal): „Nem akarom azt a benyomást kelteni, hogy a telepatikus hatás közvetlenül a memóriát gerjeszti.” („I do not wish to leave the impression that the telepathic impact excites the memory directly.”) Indoklásul egy példát hoz fel (Warcollier 1948, 55. oldal): „Ha egy négyzet telepatikus hatása közvetlenül a tudatos memóriát befolyásolná, az eredménynek komplett négyzetnek kellene lennie, nem pedig négy derékszögnek.” („If the telepathic impact of a square acted directly upon the conscious memory, the result should be a complete square and not four right angles.”) Itt természetesen arra a bizonyos „elemekre bomlásra” utal, ami, mint említettem, tényleg általánosan érvényes. A beszúrt „tudatos” jelző azonban elárulja, hogy itt valójában nem az aktivációs modell mechanizmusával vitatkozik, mert abban nem a tudatos memória aktiválásáról van szó. Ráadásul meglehetősen naiv az a gondolat, amin a négyzetes példája alapul, hogy a gerjesztés (azaz a mi fogalmazásunkban aktiváció) csak a teljes célképre vonatkozhat. A pszichológiában ma már evidenciának számít, hogy egy látott vagy elképzelt kép strukturális részletei az agyban külön-külön is reprezentálódnak, tehát külön aktivációjuknak semmi akadálya.
Warcollier néha eltért a szabványos képtelepátiától abban, hogy az adás tárgyául nem képet, hanem egy egész helyszínt jelölt ki, ahol az adó tartózkodott. Ezt csak futólag említi (Warcollier 1939, 23 – 24. oldal), és szemlátomást nem tartja jelentős módszertani újításnak, de később mások visszatértek rá (vagy újra felfedezték), és egy külön kísérleti paradigma alapja lett (lásd 7.4. alfejezet).

7.2. Telepátia álomban

7.21. A módszer
A vakzsürizés módszerét Whately Carington után először álombeli telepátia vizsgálatában alkalmazta Montague Ullman pszichiáter és Stanley Krippner pszichológus a New York-i Maimonides Kórház álomkutató laboratóriumában. Kísérleteikről könyvet írtak (Ullmann, Krippner és Vaughan 1973), ami gyakorlatilag az egyetlen forrásmunka álombeli telepátiáról.
Mint közismert, az ember kevés álmára emlékszik ébredés után, ráadásul többnyire azokra is elmosódottan és hézagosan. Leginkább még azt lehet visszaidézni, amiből épp felébredtünk. Ez a tapasztalat adta az ötletet Ullmanéknak az álmok regisztrálásához: az alvó személy agytevékenységét folyamatosan figyelemmel kísérték elektro-enkefalográfon, és mindig akkor ébresztették fel, amikor néhány perce már álmodott. (Az EEG görbéin az álomszakaszok könnyen felismerhetők.) Ilyenkor magnóra mondatták vele a legutóbbi álmát. Éjszakánként tipikusan négy-öt ilyen esemény zajlott le; másnap a magnóra vett álmokat legépelték. Közben egy másik személy – a telepatikus adó – egész éjjel készenlétben állt, előtte egy képpel, és mikor az EEG-vel megfigyelt partnerének elkezdődött egy álomszakasza (erről ő azonnal jelzést kapott), nekilátott arra koncentrálni, hogy az álomban a kép megjelenjen. Az éjszaka összes álmát együtt nevezzük a vevő mentációjának, ami tulajdonképpen ugyanolyan szerepet tölt be, mint képtelepátiánál a vevő rajza az esetleg hozzá fűzött megjegyzésekkel. Egy próbának itt értelemszerűen egy-egy éjszaka teljes eseménysorozata számít.
A kísérlet próbasorozatokból állt, a próbák számát minden sorozatban előre meghatározták. Amikor a sorozatnak vége volt, az abban született összes mentációt odaadták egy zsűrinek, együtt a sorozat összes célképével, egymáshoz képest természetesen véletlenszerű sorrendben. Például egy tíz próbából álló sorozatban ez tíz képet és tíz mentációt jelentett. A zsűri feladata az volt, hogy a mentációkat minden képhez sorbarakja hasonlóság szerint, első helyre az illető képhez leghasonlóbbat, másodikra az utána következő leghasonlóbbat, és így tovább. Találatnak azt tekintették, ha a kép adásának napján készült mentáció a sorrend első felébe esett; a véletlen egyezés valószínűsége tehát p_o = 0,5 volt. (Mint a 7.11. alfejezetben említettem, ez nem a leghatékonyabb zsűrizési mód, mert a zsűri így minden próbában ugyanazokat a képeket látja, és nehezen tudja magát függetleníteni az előző próbák eredményétől.)

7.22. Eredmények és tanulságok
Ezekről a kísérletekről 1989-ben írtam egy összefoglaló ismertetést (Vassy 1989, 5. fejezet), amely elektronikus formában nincs meg, és mivel álombeli telepátiáról azóta semmi új információ nem látott napvilágot, az a legegyszerűbb, ha az ott leírtakat változtatás nélkül idézem.
Kísérleteik egy részében, amit ők „szűrésnek” neveztek, sok személyt vizsgáltak elsősorban vevőként, hogy aztán a tehetségesnek bizonyulókkal hosszabb sorozatokat tartsanak. Később hat ilyennel végeztek összesen 11 kísérletet, egyenként 7 – 26 próbával. Ezek egy részében az adó is a már kiválasztott „tehetségesek” közül került ki, más részében a laboratórium munkatársaiból. Két kísérlet prekogníciós jellegű volt: az adó ezekben csak reggel választotta ki és nézte meg a képet, miután a vevő álmait és asszociációit leírták. (Megjegyzendő, hogy e két kísérlet összesen 16 próbájából 14 volt találat.) Ullman és Krippner összefoglaló könyvének megjelenéséig, beleértve az összes kísérletet – a szűréseket is –, 450 egyedi próbát tartottak, és az ezekben kapott 284 találat, amely ötvenkilenccel több a véletlen átlagként várhatónál, 10^-7 szignifikanciaszinten igazolja, hogy az álmok és a képek hasonlósága nem kizárólag véletlen egyezésektől eredt.
Néhány általános tanulság röviden, amit Ullmanék levontak a munkájuk során összegyűlt tapasztalatokból. A szűrővizsgálatokban azok a személyek bizonyultak jó vevőnek, akik elfogadták az ESP lehetőségét – emlékezzünk a más módszerrel kimért „juh – kecske” hatásra –, és nem idegenkedtek a kísérleti körülményektől, úgymint EEG-felvétel, éjszakai felébresztés stb. Nyolcvan kipróbált személy közül 56-nál találtak telepátiára utaló elemeket az álomleírásokban; mivel a szűrési fázisban vevőnként általában csak egy próba volt, nem lehetett statisztikát csinálni, ezért a talált egyezések egy része bizonyára véletlen, de annyit így is valószínűnek tartanak, hogy kb. a próbák felében működött telepatikus hatás. Ez lényegesen jobb arány, mint ami kártyaválasztásos kísérletekben tipikus. A pszichoanalízissel hivatásszerűen foglalkozó Ullman megállapítása szerint a vevők tudattalan pszichikumában a telepatikus információ hasonló szerepet játszik, mint amit „normál” módon szereztek az álom előtti napokban: olyan történetekbe épül be, amelyek a személy rejtett vágyait vagy konfliktusait jelenítik meg, gyakran szimbolikus formában. Ezért nem különösebben lényeges, hogy a telepatikus adáss az általa befolyásolt álommal időben egybeessen. Mint Freud írja és Ullman idézi: „Teljesen elfogadható feltevés, hogy a telepatikus üzenet a vevőhöz azonnal megérkezik, de tudattalan marad, és csak a következő éjjel jelenik meg álmában... A rejtett álomtartalmak gyakran várnak készenlétben a nap folyamán, míg aztán egy tudatalatti vágy kapcsolatot talál velük és álommá alakítja őket. (Freud 1953).” Ilyen „nem egyidejű” hatást nemcsak prekogníciós álomkísérletekben találtak – amelyek értelmezéséhez persze Freud magyarázatát ki kell tágítani az álomnál később érkező üzenetekre –, hanem máskor is: előfordult, hogy a vevő álomleírása feltűnően hasonlított a kísérlet egy másik napján szereplő képhez. Hogy ez nemcsak véletlen volt, azt abból is valószínűnek tartották, hogy csak az egyik kísérleti személyüknél vették észre, de nála többször. (Ebben a kísérletben a zsűri nemcsak sorba rakta az álomleírásokat, hanem külön-külön pontozta a képekhez való hasonlóságukat egy és száz közötti skálán; így a hasonlóság mértékét becsülni lehetett.)
Végeztek olyan, 12 próbából álló kísérletet, ahol egyszerre több adó szerepelt ugyanazzal a képpel, de ez a találatok arányát nem növelte. Szintén hatástalan maradt az a próbálkozás, amikor több egymás utáni próbában ugyanaz volt a leadott kép.
Egy másik ötlet viszont sikeresnek bizonyult: ekkor az adót ellátták olyan tárgyakkal, amelyek kapcsolódtak a kép témájához, és ő ezeket használta adás közben, vagy játszott velük. Ezt „multiszenzoros”, vagyis „többérzékszerves” adásnak nevezték. Ugyanaz az adó – vevő pár ilyen módszerrel lényegesen jobb eredményt ért el: nyolc próbából mind a nyolc találat volt, méghozzá hat úgy, hogy a zsűri a megfelelő álomcsoportot a megfelelő képhez első helyre rangsorolta. (Ezt nevezhetjük mondjuk „telitalálatnak”.) Nem multiszenzoros kísérletükben hát próbájukból öt volt sikeres, ebből telitalálat négy.

7.23. Egy sikertelen replikáció
Álom-telepátiával egyetlen csoport kísérletezett a Maimonides kutatóin kívül, David Foulkes wyomingi pszichológus vezetésével. Foulkesnek saját állítása szerint (Foulkes 1973) eredetileg az volt a véleménye, hogy telepátia nem létezik, és arra gyanakodott, hogy Ullmanék csalás vagy önbecsapás áldozatai lettek; kísérletük pontos utánzásával ki akarta deríteni, milyen módszertani hibák vezethettek a pozitív eredményhez. Ez nem sikerült annyiban, hogy nála nem jött ki pozitív eredmény, két kísérlete közül egyik sem lett statisztikusan szignifikáns. Annyiban viszont kielégítő volt, hogy megfelelt a telepátia lehetetlenségét valló nézetének. Csakhogy közben az észlelt „minőségi” egyezések hatására – amelyek az alkalmazott statisztikai módszer gyengesége miatt számszerűen nem voltak elegendők meggyőző eredményhez – ő maga megváltoztatta véleményét... Utólag a kísérlet statisztikai sikertelenségét a gyanakvó és hűvös légkörrel magyarázta, amellyel ő és munkatársai a kísérleti személyeket körülvették. (Vessük össze ezt a 3.423. alfejezettel.) „A vevő úgy érezhette magát, mint egy vádlott a nem éppen vele szimpatizáló bíróság előtt. Bizonyos mértékig ebben az érzésben mi is osztoztunk: mintha a kísérlet esetleges sikere leleplezné, hogy nem voltunk elég elővigyázatosak ...Személy szerint engem különösen megrázott, hogy mekkora pánikba estem, mikor egyszer úgy tűnt, mégiscsak kijön valami telepatikus hatás.”
Ez a példa jól szemlélteti a reprodukálhatóság egyik fő problémáját: a parapszichológiában tipikus, hogy a pszí-jelenségek létét tagadó kísérletezőknek semmiféle pozitív eredmény nem jön ki. Amit okozhat a Foulkes által vázolt és náluk nyilván jellemző szituáció, de okozhat az is, hogy épp ellenkezőleg: a pszí-jelenségekben hívő kísérletezők manővereznek öntudatlanul úgy, hogy az objektíve nem létező hatás valamilyen műtermék révén látszólag kijöjjön.
Mellesleg ebben a Foulkes-féle történetben nekem kicsit gyanús, hogy egy meggyőződéses pszí-szkeptikus veszi a fáradságot, és pont a legkomplikáltabban kivitelezhető módszerrel kezd dolgozni. (Bár ezt indokolhatja, hogy Ullmanék ezzel a módszerrel sokkal többet elértek, mint Rhine és köre a kártyákkal, tehát a támadásnak érdemes volt erre koncentrálnia.) Nem lehet, hogy Foulkes célja valahol tudat alatt mégis a bizonyítás volt, nem a cáfolat? Hisz a végén „megtért”, ami rajta kívül tudomásom szerint még egyetlen pszí-tagadóval sem fordult elő. Persze a legtöbb harcos tagadó éppúgy hitalapon áll, mint a hívők, és Foulkes talán ebben kivétel volt. Végtére aki egyszerűen csak a józan ész alapján tartja a telepátiát nagyon valószínűtlennek, nem pedig ideológiai meggyőződésből, az a létezését különösebb szívfájdalom nélkül elismerheti, ha a saját szemével látja.

7.3. Ganzfeld
1970 után az álombeli ESP vizsgálatát nem folytatták, nyilván főleg azért, mert túl költséges és időigényes volt. Született viszont a szabad-válaszos módszernek két további, olcsóbb és könnyebben kivitelezhető változata. Időben az elsőt Charles Honorton vezette be, aki egy darabig Rhine intézetében dolgozott, de már ott kialakult az a véleménye, hogy a szabad-válaszos módszer termékenyebb lehet a Rhine által favorizált kártyaválasztásnál. Ezen annyira összekülönbözött Rhine-nal, hogy távoznia kellett az intézetből; ekkor egy darabig besegített a Maimonides-beli parapszichológiai laboratórium munkájába, ahol elkezdte saját kísérleteit. 1974 és 1979 között ő lett a laboratórium vezetője (Bem 1993). A Ganzfeld-módszerről szóló első közleménye 1974-ben jelent meg (Honorton és Harper 1974); előző évben már beszámolt róla a Parapsychological Association konferenciáján.

Charles Honorton.

7.31. Módszer
A Ganzfeld német szó, jelentése „egész tér”; az 1930-as években találták ki a Gestalt-pszichológia elvei alapján (Metzger 1930, Avant 1965). Esetünkben arra utal, hogy a vevőt látás és hallás szempontjából homogén, szerkezet nélküli közegben tartják (Bertini, Lewis és Witkin 1964, 1969). Technikailag az történik, hogy a szemét félbevágott pingponglabdával fedik le, a helyiségben pedig halvány, általában vörös lámpa ég, amitől ő mindenütt egyenletes, tompa fényt lát. Az auditív „egész teret” olyan hanggal biztosítják fülhallgatón keresztül, amelyben széles sávban minden frekvencia előfordul. Ez az úgynevezett fehérzaj hasonlít egy vízesés vagy a tenger morajához, és az utóbbiakkal helyettesíthető is. Miután a kísérleti személy (ez esetben a vevő) eltölt így legalább 15 percet, az adónak egy másik helyiségben megmutatnak egy képet, amit ő szintén kb. negyed óráig néz, és próbál telepatikusan átadni. Ezalatt a vevő magnószalagra mondja a benyomásait. Utána jön a vakzsűrizés (lásd 7.11. alfejezet) az álomkísérletekkel azonos módon.
A Ganzfeld-helyzet három pszichológiai hatását szokták kiemelni, mint az ESP szempontjából kedvezőt (Glicksohn 1986). Először: a külső érzékszervi ingerek csökkenésével nagyobb esély van az ESP-eredetű inger észlelésére, mert az előbbiek kevésbé nyomják el. Másodszor: sok ember 20 – 30 perces Ganzfeld-helyzet után úgynevezett módosult tudatállapotba kerül, hasonlóan az álomhoz vagy például a hipnózishoz, amelyben a pszichikum működésére a szokásostól eltérő szervezettség jellemző. Feltételezték, nem utolsósorban az álomkísérletek sikerei alapján, hogy néhány ilyen típusú állapotban az ESP-eredetű információ könnyebben tudatosodhat. (Voltak hasonló tapasztalatok izomrelaxációval is, pl. Braud és Braud 1973, 1974; meditációval, például Dukhan és Rao 1973; hipnózissal, például Casler, 1962, 1964; összefoglalja Honorton 1977.) Harmadszor: valószínű, hogy a szokatlan környezet némileg fellazítja az ember rutinszerű gondolkodási sémáit és automatizmusait. Ilyenkor a képzelet élénkebbé és csapongóbbá válik, az egymás utáni képzetek rendje kevésbé meghatározott. Így a tudattalanul vett információ azoknál is könnyebben elérheti a tudatosság szintjét, akik nem kerülnek módosult tudatállapotba.
Saját tapasztalataim szerint van egy negyedik előny is. A parapszichológiai kísérletek részvevői, akik nagy többségükben ezotéria-hívők, rendszerint vonzódnak a szokatlan és egzotikus külsőségekhez, ezzel is hangsúlyozva elkülönülésüket a mindennapok lelkileg szürkébb világától. A szemre ragasztott fél-pingponglabdák és a fülhallgató ezért a helyzetet eleve rokonszenvessé teszi nekik. A tengerzúgáshoz hasonló fehérzaj ráadásul sokuknak ismerős a z ugyanilyen aláfestésű meditációs gyakorlatokból. Márpedig egy parapszichológiai kísérlet sikerének elengedhetetlen feltétele, hogy a részvevők minél komfortosabban érezzék magukat, amihez így a Ganzfeld kellékei minden bizonnyal hozzájárulnak.
A módszernek 1973 óta több változatát alkalmazták, miközben azonos maradt az alapelv, a vevő külső érzékelésének csökkentése. Változhat például a kísérlet egyes fázisainak időtartama, a céltárgyak jellege (kép, videofelvétel, tárgy stb.), a kísérleti személyeknek adott instrukciók, a zsűri létszáma és jellege (pl. önzsűrizés, amit maga a vevő végez, lásd később). A statisztikus kiértékelés két eljárását a következő alfejezetben részletesebben is ismertetem, az elsőt egy általános módszertai tanulsága miatt, a másodikat pedig mert sokan alkalmazzák a parapszichológiában.

7.311. Standardizált pontozás
A zsűri értékelő eljárásának egyik módja az, hogy minden képet pontoz a vevő mentációjához való hasonlóság szerint. Ehhez adott egy skála, például egytől százig (a határok természetesen lehetnek máshol is). A pontokat egyszerűen át lehet alakítani sorrenddé, és aztán az elemzés mehet tovább a szokott módon. Maguk a pontértékek önmagukban nem különösebben informatívak, mert erősen függnek a zsűri szokásaitól: van, aki minden képet a skála alja vagy teteje körül helyez el, mások a leghasonlóbbnak eleve a felső, a legkevésbé hasonlónak az alsó határpontot adják, hogy a különbségek minél nagyobbak legyenek, és így tovább. Annak érdekében, hogy az egyes pontértékeknek is legyen értelmük, Stanford és Mayer (1974) bevezette az úgynevezett standard pontszámot. A Ganzfeld-kísérletekben tipikus négy zsűrizési céltárgyat feltételezve, jelöljük ezek pontszámát egy adott próbában p1, p2, p3 és p4-gyel. Kiszámítjuk az átlagukat és a szórásukat, pm-mel, illetve ps-sel jelölve: pm = (p1+p2+p3+p4)/4, ps = √((p1-pm),² + (p2-pm)² + (p3-pm)² + (p4-pm)²)/3). Ekkor a P1-nek megfelelő standard pontszám a következő lesz:

Z1 = (p1-pm)/ps                    (7.1)

A többi pontszámra ugyanez az értelemszerű változtatással. Ezt a változót Stanford azért jelölte Z-vel, mert a statisztikában már ismert volt: bármilyen statisztikai változót a fenti eljárás szerint szabványosítva a kapott új változót standardizált alaknak hívják és Z-vel jelölik (Vargha 2000, 3.4.1. alfejezet).
A Z jelölés bizonyára ismerős, hiszen végig így jelöltük a standard normál eloszlású változókat. Nem lepődnék meg, ha sokan kapásból feltételeznék, hogy a jelölés esetünkben is a Stanford-féle standard pontszám ilyen eloszlását jelzi. Ez azonban nem így van; sokkal inkább az a helyzet, hogy a standard normál változók Z jelölése származik a standard normál Z-t definiáló 2.13. képlet és a standardizálás általános 7.1. képletének hasonlóságából. A standard pontszám eloszlása sokféle lehet aszerint, hogy a zsűri a pontozásban milyen stratégiát követ. Ha például a pontszámokat igyekszik a lehető legegyenletesebben elhelyezni a rendelkezésre álló skálán, akkor George Hansen (1985) szimulációs vizsgálatai szerint az eloszlás olyannyira nem hasonlít a normálishoz, hogy nem is egy, hanem két maximumhelye van. Hansen átszámította egy 565 próbából álló Ganzfeld-kísérlet pontszámait standard pontszámokra, és meghatározta azok gyakoriságának eloszlását – amit a a statisztikában hisztogramnak neveznek –, és annak alakja sokkal jobban hasonlított a szimulációval kapott kétcsúcsú görbéhez, mint a harang alakú normálishoz. Tartsuk tehát észben, hogy amikor valahol találkozunk standardizált alakú változóval, annak Z jelölése nem szükségképpen takar standard normál eloszlást. Ezért nem jogos alkalmazni rá az olyan statisztikai eljárásokat, amik csak normális eloszlású változóra érvényesek.

7.312. A céltárgyak rangösszege
Képzeljük el, hogy egy 20 próbából álló szabad-válaszos kísérletben, ahol a zsűri négy képből választott, a próba céltárgyát kilencszer tette az első helyre, hétszer a másodikra, háromszor a harmadikra és egyszer a negyedikre. Egy másik 20-próbás kísérletben az első helyezések száma szintén 9, a másodikoké 1, a harmadikoké 4 és a negyedikeké 6. Ránézésre is azonnal látszik, hogy az első kísérlet sikeresebb volt a másodiknál, igaz? Pedig a szokásos kiértékelés szerint, amelyben csak az első helyezések számát veszik figyelembe, a kettő eredménye azonos: Z = (9 - 5 -0,5)/√(20*(1/4)*(3/4)) = 3,5/1,94 = 1,8, kétvéges próbával még épp nem szignifikáns.
Valamiképp nyilván érdemes lenne figyelembe vennünk a további helyezéseket is az elsőn kívül. Kézenfekvő gondolat, hogy adjuk össze a helyezési számokat; minél kisebb ez az összeg, annál valószínűbb, hogy a célképek hasonlítottak a nekik megfelelő mentációhoz. A statisztikában a helyezési szám neve rang (angolul rank), ezért a szóban forgó összeget rangösszegnek (rank sum) hívják. Értéke példánk első kísérletében (9 * 1) + (7 * 2) + (3 * 3) + (1 * 4) = 36, a másodikban (9 * 1) + (1 * 2) + (4 * 3) + (6 * 4) = 47. Csak ismerni kell a rangösszeg eloszlását, kijelölni belőle a szokásos elsőfajú hibavalószínűségeknek megfelelő elvetési tartományokat, és máris alkalmazható a statisztikai próbák logikája. Nos, ezt az eloszlást Solfvin, Kelly és Burdick (1978) meghatározták, és kimutatták azt is, hogy 20 próba fölött jól közelíthető normális eloszlással. Ennek alapján pedig a kapott S rangösszeget át lehet transzformálni standard normál eloszlású Z-vé a következő képlettel, ahol N a próbák, R a céltárgyak száma (példáinkban N = 20, R = 4):

Z = ((N(R+1)/2) – S ± 0,5)/√(N(R²-1)/12)                       7.2

A plusz-mínusz 0,5 a folytonossági korrekció (lásd 3.34. alfejezet); a két előjel közül azt kell választani, amelyik a zárójelen belüli kifejezés értékét csökkenti.
A példa első kísérletében S = 36, amiből Z = (20*5/2 – 36 -0,5)/√(20*15/12) = 13,5/5 = 2,7. A második kísérletben S = 47 és ezzel Z = 0,5. A különbség szembetűnő. Ugye, érdemes volt ezt a módszert alkalmazni a közvetlen találatok binomiális próbája helyett?
Az elsőfajú hiba valószínűségeit Milton és Stevens (1997) kiszámította és táblázatba foglalta a próbák száma, a céltárgyak száma és a rangösszeg sokféle kombinációjára olyan esetekben, amikor az eloszlás normális közelítése nem alkalmazható, vagyis amikor N < 20. Ugyanitt közlik a számítás C nyelvű számítógépi programját is. Milton (1997) 42 Ganzfeld-kísérlet adatain kimutatta, hogy ez a módszer érzékenyebb az első helyezések számának binomiális próbájánál, vagyis erősebb szignifikanciaszintet eredményez. Ehhez persze az kellett, hogy a második és a további helyezések száma is tükrözzön valamennyi pszí-hatást, azaz a rangok növekedésével a számuk csökkenő tendenciát mutasson.

7.32. A Ganzfeld-helyzet hatgásának közhvetlen vizsgálata
Mindjárt Honorton első Ganzfeld-kísérlete után Braud, Wood és Braud (1974) olyan replikációt végzett, amelyben a Ganzfeld-helyzet hatását össze tudták hasonlítani egy Ganzfeld nélküli, de különben az eredeti kísérletével teljesen azonos helyzet hatásával. Vagyis a kísérlet két részében minden ugyanaz volt, csak az egyikben a vevők szemére nem tettek pingponglabdát, és a fülükbe nem játszottak fehérzajt, ők egyszerűen csak üldögéltek egy gyengén megvilágított szobában.
Az előkészítő Ganzfeld-helyzet (illetve az üldögélés, lásd fent) 30 percig, a vevő benyomásainak összegyűjtése közvetlenül ezután 5 percig tartott. A céltárgyat húsz csoportból és csoportonként hat képből az adó választotta ki minden próba elején, véletlenszám-táblázat felhasználásával. A próba után a kiválasztott csoport képeit a vevő megkapta szabványos sorrendben, és maga végezte a zsűrizést, vagyis a képek sorrendbe rakását saját benyomásaihoz való hasonlóság szerint. Találatnak azt tekintették, ha a próba célképe a sorrend első három helyének valamelyikére került.
Néhány további kiegészítést érdemes megjegyeznünk:
A vevő előkészítését (pongpong-labdák felszerelése stb.) az adó végezte, ezzel is segítve egymásra hangolódásukat. A fülhallgatón át hallott hang intenzitását a vevő maga állíthatta be. A részvevőket felvilágosították arról, hogy a kutatók eddigi tapasztalatai szerint a kísérlet helyzete kedvez a telepátia érvényesülésének. A próba után a vevőktől egy kérdőíven megtudakolták, hogy érzésük szerint mennyire kerültek fizikailag és szellemileg relaxált állapotba; a ganzfeldes csoport és a kontrollcsoport között ebből a szempontból nem volt szignifikáns különbség. A várakozással összhangban különböztek viszont aszerint, hogy a testérzékelésük milyen mértékű volt.
Mindkét csoportban tíz adó – vevő pár szerepelt, mindegyik egy próbával. A két csoportot összesítve a találatok száma 15; mivel a véletlen találat valószínűsége itt 1/2, a szórás s = √(20*1/2*1/2) = 2,24, így Z = (15–10-0,5)/2,24 = 2,01. Az eredmény tehát szignifikáns α = 0,05 szinten, ilyen kis elemszámnál nem rossz. Ami pedig a lényeg: a Ganzfeldes csoport tíz találatot ért el (Z = 2,85, α = 0,01), a kontrollcsoport pedig ötöt (Z = 0). A kettő közötti különbség szintén 0,05 szinten szignifikáns (tessék ellenőrizni különbségi próbával a 3.51. vagy a 3.53. alfejezetben leírtak szerint). Ebből Braudék levonták azt a következtetést, hogy a Ganzfeld-helyzet a telepátiát valóban elősegíti.
Helyénvaló azonban két kritikai megjegyzés.
Egy: az adó ugyanazt a képegyüttest használta, mint a vevő a zsűrizéshez. Mint Whately Carington kísérleteinél (7.11. alfejezet) említettem, így a vevő a célképet a rákerült apró fizikai jelekből is felismerheti, vagy tudattalanul megérezheti, hogy melyik az. Első látásra ugyan ellenvethető, hogy ha ez történt volna, akkor nem lehetne különbség a Ganzfeldes és a kontrollcsoport között; nem tudhatjuk azonban, hogy a Ganzfelddel kiváltott tudatállapot nem teszi-e könnyebbé a tudattalanul észlelt gyűrődések vagy piszokfoltok tudatosulását. (Hiszen Honorton pont abból indult ki, hogy pontosan ezt teszi a szintén tudattalanul vett ESP-információval; a zsűrizésnél a vevő elvileg már nincs ugyanabban az állapotban, de bizonyos utóhatásokat nem zárhatunk ki.) Mindenesetre ez az 1974-es Braud – Wood – Braud kísérlet a mai módszertani követelményektől elmarad, így következtetéseit bizonyos fenntartással érdemes fogadnunk.
Kettő: Amikor egy kísérleti és egy kontrollcsoport eredményét hasonlítjuk össze, mindig fennáll a lehetőség, hogy a kívánt hatást a kísérletvezető a személyek „ügyes” csoportba sorolásával éri el, felhasználva saját prekognitív ráérzését (lásd 6.4. alfejezet). Jelen esetben a besorolást egy pénzérme feldobásával, azaz „fej vagy írás” módszerrel végezték. Hogy ki, azt a cikkben nem közlik, de valószínűleg a kutatók egyike, akik nyilvánvalóan pont a kapott különbséget akarták kimutatni. William G. Braud közismerten sikeres kísérletező, előzőleg számos esetben kapott szignifikáns ESP-eredményt Ganzfeld nélkül is, tehát kissé gyanús, hogy most a kontrollcsoportja ennyire sikertelen maradt.
A következő másfél évtizedben még három hasonló kísérletet végeztek. (Összefoglalva: Schouten 1981; Murke és mások 1988. Ez utóbbi cikket mindazoknak érdemes elolvasniuk, akik két helyzet kísérleti összehasonlítását célozzák meg, mert belőle számos módszertani finomságot tanulhatnak.) Ezekben a replikációkban nem született szignifikáns eredmény, így összehasonlításra sem volt mód.

7.33. ESP-ábrák kontra Ganzfeld az összesített eredmények alapján
Megbízhatóbb következtetésre jutunk akkor, ha sok Ganzfeld-kísérlet összesített eredményét vetjük össze a választásos kísérletek tipikus eredményeivel. Eltérően az álombeli telepátia kiértékelési módjától, a Ganzfeld-kísérletek területén nem azt szokták találatnak tekinteni, amikor a zsűrizésnél a célkép (vagy másfajta céltárgy) a sorrend első felébe, hanem amikor kifejezetten az első helyre kerül. A zsűrinek adott csaliképek száma pedig a kialakult szabvány szerint három, azaz a zsűri a célképpel együtt próbánként négy képpel dolgozik. Így a véletlen találat valószínűsége 1/4.
A szakmában leginkább elfogadott összefoglaló elemzés (Bem és Honorton 1994) 38 kísérletre terjedt ki, amelyek közül 28-at 1974 és 1981 között végeztek, további tízet pedig utána egy Honorton által kezdeményezett, automatikus módszerrel. Az összesített találatarány az első 28 kísérletben 35 százalék, a második 10-ben 32 százalék volt. Ha kiszámítjuk az egy próbában átment információ mennyiségét a 3.35. alfejezet Kullback-féle képletével, 35 százalékra 0,036 bitet, 32 százalékra 0,018 bitet kapunk. Az ESP-ábrás kísérletekben a véletlen 0,2 találati valószínűség helyett átlagosan valamivel kevesebb, mint 0,22 jött ki (2,10. ábra), ami kerekítve legfeljebb 0,002 bit átvitt információmennyiséget jelent. A választásos helyzet 2 ezredbitjével szemben tehát a Ganzfeld-helyzet 18, ill. 36 ezredbitet eredményezett, vagyis legalább kilencszer többet. Ez az adat szerintem meggyőzően mutatja a Ganzfeld fölényét a választásos módszerrel szemben, míg azt a kérdést természetesen nyitva hagyja, hogy a több átvitt információ mennyiben köszönhető a szabad-válaszos helyzetnek általában, és mennyiben a Ganzfeldnek speciálisan.

7.34. A Ganzfeld-vita
A Ganzfeld-kísérletekről összefoglaló elemezést és bírálatot írt Ray Hyman kognitív pszichológus 1985-ben, amit közölt a Journal of Parapsychology (Hyman 1985). A tudományos parapszichológia történetében talán mindmáig ez volt az egyetlen olyan külső bírálat, amely a kísérleti beszámolók részletes ismeretén alapult, és a további munkához is megszívlelendő javaslatokat tartalmazott. Honorton segítségével Hyman a szakirodalom 1974 és 1981 közötti időszakából 34 Ganzfeld-témájú cikket gyűjtött össze, összesen 42 kísérletről. Nagy részük természetesen nem pusztán a telepátia létezésének kimutatását célozta, hanem összefüggést keresett pszichológiai változókkal, például személyiségjegyekkel; Hyman azonban kizárólag azt a kérdést tette fel, hogy ezek a munkák módszertanilag megfelelőek voltak-e a telepátia létezésének igazolásához.
Az általa talált hibák közül itt azokat fogom ismertetni, amelyek saját véleményem szerint a legfontosabbak, és azóta is előfordulnak a parapszichológiában (illetve nemcsak ott). A komoly érdeklődőknek ajánlom az eredeti cikk áttanulmányozását, mert a többi észrevétele sem érdektelen.

7.341. Alternatív statisztikai változók
Egy szabad-válaszos kísérlet adatait többféle módon lehet statisztikailag elemezni. Találat lehet az, ha a célkép a zsűri által felállított sorrend első felébe esik; ezt csinálták az álombeli telepátia kutatói. De találat lehet az is, ha a célkép pontosan az első helyre kerül; ez volt Honorton választása többek között. Bonyolultabb, de érzékenyebb eljárás a rangösszeg statisztikai próbája (lásd 7.312. alfejezet). A negyedik változatban pedig a zsűri minden képet elhelyez egy skálán a mentációhoz való hasonlóság szerint (mint például a következő alfejezetben ismertetendő, automatizált kísérletben), és az elemzett statisztikai változó a célkép által elért hely ezen a skálán, viszonyítva a csaliképek helyéhez (például standardizált pontszámokkal, lásd 7.311. alfejezet). Nos, Hyman kimutatta, hogy az addig végzett Ganzfeld-kísérletekben mind a négy elemzési mód előfordult, és később minden olyan kísérletre sikeresként hivatkoztak, amelyben valamelyik elemzési mód szerint legalább 0,05 szinten szignifikáns eredmény jött ki. Matematikailag világos, hogy ha két statisztikai változó egymástól független, akkor annak valószínűsége, hogy véletlenül vagy egyik, vagy másik a 0,05 valószínűségű elvetési tartományba essen, már nem 0,05 lesz, hanem több. Hogy pontosan mennyi, azt a valószínűségelmélet alaptételeinek felhasználásával elég könnyen maghatározhatjuk.
Ha a két változó szerinti 5%-os szignifikancia a nullhipotézis szerint soha nem léphetne fel egyszerre, azaz az „egyik változó szignifikáns 0,05 szinten” és a „másik változó szignifikáns 0,05 szinten” események egymást kizárnák, akkor a kettő valószínűségét össze lehetne adni ahhoz, hogy „legalább az egyik szignifikáns” esemény valószínűségét megkapjuk. Ilyenkor a két 0,05 valószínűségből 0,1 lenne. (Gyakran így is járnak el: ezt hivjuk Bonferroni-féle korrekciónak.) Általában persze a két változó szerinti szignifikancia nem zárja ki egymást, tehát az összeadás helytelen volna. Mivel viszont a feltételezésünk szerint a két változó eredményének szignifikáns volta független esemény – azaz bármelyik bekövetkezése nincs hatással a másik bekövetkezési valószínűségére –, kiszámítható a „legalább az egyik szignifikáns” esemény komplementerének valószínűsége, vagyis az, hogy mekkora valószínűséggel nem szignifikáns egyikük sem. 0,05 szignifikanciaszinttel számolva annak valószínűsége, hogy az „egyik változó értéke nem szignifikáns”, nyilván 0,95, és ugyanekkora annak valószínűsége is, hogy „a másik változó értéke nem szignifikáns”. Ezért annak valószínűsége, hogy „sem az egyik, sem a másik értéke nem szignifikáns”, a két 0,95 valószínűség szorzata: 0,95*0,95=0,9025. Ezt 1-ből kivonva megkapjuk a keresett valószínűséget arra, hogy legalább az egyik változó a nullhipotézis teljesülése esetén mégis szignifikánsnak adódik: 1-0,9025=0,0975, más szóval 9,75%.
Ha pedig n darab van belőlük, és mind független egymástól, akkor értelemszerűen a 0,95-öt az n-edik hatványra kell emelni, majd a hatvény értékét kivonni 1-ből. Ez természetesen kisebb lesz a Bonferroni-féle 0,5n-nél, de az eredeti 0,05-nél nagyobb.
Esetünkben a változók nem függetlenek, mert ha egy próbában például találat van az első helyre kerülő célkép szerint, akkor biztos találat van a sorrend első felébe kerülő célkép szerint is; Hyman számítógépen lejátszott egy csomó véletlen találgatást, és megmérte, hogy a lehetséges négy változóval számolva az elsőfajú hiba mennyire növekszik meg. 0,05-ös szignifikanciaszinten vizsgálva 0,152 jött ki, azaz ha nincs telepátia, ekkora valószínűséggel fog a négy változó valamelyike az 5 százalékos elvetési tartományba esni. Ekkora tehát az elsőfajú hiba igazi valószínűsége a kutatók által vélt 0,05 helyett, azaz több mint háromszoros.

7.342. Egyvéges próba kétvéges helyett
Hyman következő észrevétele: amikor egy kísérletben pozitív irányú eltérés jött ki a véletlen várható értéktől, a kutatók rutinszerűen egyvéges próbát alkalmaztak, hivatkozva arra, hogy a Ganzfeld helyzetében pszí-hibázás nem szokott előfordulni, így ők annak lehetőségét nem vették számításba. Amikor azonban az eltérés mégis negatív irányú volt, és elérte a kétvéges próba valamelyik szignifikanciaszintjét, mindig pszí-hibázásnak nyilvánították a kétvéges próba alapján. Ilyenkor egyetlen kísérletező sem jelentette ki, hogy az eredményt véletlennek kell tekinteni azon az alapon, hogy Ganzfeld-kísérletben a parapszichológusok közfelfogása nem számol pszí-hibázással. Így valójában az egyvéges α = 0,05 reálisan nem ennyi, hanem ennek a kétszerese. (Az előző hibával együtt tehát már legalább hatszoros hibavalószínűségnél tartunk.)

7.343. Egyéb alternatív elemzési módok
Honorton kísérleteiben a zsűrizést rendszerint maga a vevő végezte, azon feltételezés alapján, hogy saját fantáziaképein ő tud leginkább kiigazodni. A Ganzfeld-kísérletekben ez az eljárás általánossá vált, de kizárólagossá nem: előfordult külső zsűrizés is. Néha pedig mind a kettőt alkalmazták ugyanazokon az adatokon, és ha valamelyik szignifikáns eredményt adott, azt elfogadták sikernek. Statisztikailag tehát ugyanazt a hibát követték el, mint a többféle változóval.
Ugyancsak szabvánnyá vált a nullhipotézist az elméleti véletlen eloszlás szerint felállítani, ahogy már a választásos kísérletekben láttuk. Ez sem volt azonban kizárólagos. Néha az eredményt olyan kontrollpróbák sorozatából kapott eredménnyel vetették össze, ahol nem volt Ganzfeld-helyzet. Ez természetesen nem baj mindaddig, amíg egy adott kísérleten belül csak így csinálják; ha viszont a szignifikanciaszintet kiszámítják a véletlen szerinti és a kontrollsorozat szerinti nullhipotézisből kiindulva is, és aztán az a siker, ha valamelyik eléri legalább a 0,05-öt, akkor az elsőfajú hiba megint inflálódik. Márpedig a Hyman által elemzett kísérletek között ilyen bizony előfordult.

7.344. Ugyanaz a céltárgy adásra és zsűrizésre
Ezt a hibát már említettem a 7.11. alfejezetben. Szomorú tény: Hyman találkozott vele az általa vizsgált kísérletek 55 százalékában. Mint írja, a Ganzfeld-kísérletek csak 1980 táján jutottak el odáig, hogy kikopjon a gyakorlatból.

7.345. Nem kielégítő ellenőrzés
A mai technikai lehetőségek mellett ha az adó és a vevő csalni akar, nincs különösebben nehéz dolga. Magam is láttam olyan „telepatikus” bűvészműsort, ahol a bekötött szemű és a színpadon háttal ülő „fenomén” mindig pontosan megmondta, hogy a közönségnek milyen egyjegyű számot mutatnak fel. Nem tudom persze pontosan, hogy milyen trükkel csinálták, de ha nekem kellene megszerveznem, egyszerűen egy olyan rádióvevőt tennék a fenomén zsebébe, ami egy relé meg egy kis dugattyú közbeiktatásával annyiszor megböki, ahányszor a nézőtéren ülő segéd a saját zsebében megnyom egy gombot. Az efféle csalás elkerülésére mind az adót, mind a vevőt célszerű folyamatosan figyelni valakinek. A Hyman által megvizsgált kísérletek közel negyedrészében erről nem gondoskodtak.

7.346. Az eredmények erősen függnek a kísérletvezetőtől
A kísérletvezető jelentékeny hatása a parapszichológiában akkor már szinte közhelynek számított; Adrian Parker svéd parapszichológus egyenesen azt írta, hogy „a kísérletvezető-hatás a parapszichológia egyetlen megállapítása”. („It can be claimed that the experimenter effect is parapsychology's one and only finding.” Parker 1978.) Csak azért térek ki rá, mert Hyman a Ganzfeld-kísérletekben egy fontos statisztikai eljárással mutatta ki, amit érdemes alaposabban megismernünk (lásd a következő alfejezetet). Hyman természetesen tudta, hogy ilyen általánosságban ezzel nem mond újat, de elemzéséből az is kiderült, hogy véletlenen felüli teljes hatás mindössze négy kutató kísérleteiből származik. Ők (Honorton, Sargent, Sondow és Raburn) átlagosan 44 százalék találatarányt értek el, míg a többi tizenegy kutató kísérleteinek átlagos találataránya 26 százalék. (A véletlen találati valószínűség 25 százalék.) Ez a tény mindenképp óvatosságra int a Ganzfeld-módszer általános használhatóságát illetően, mivel azt mutatja, hogy így is ugyanolyan nehéz stabil eredményt elérni, mint a régebbi módszerekkel. A siker egy Ganzfeld-kísérletben is erősen függ a kísérletező stáb megfoghatatlan és tudományosan mindeddig specifikálhatatlan „pszí-kiváltó” képességétől. És hogy ez a képesség nem teng túl a piacon, az látszik a 11 : 4 arányból a sikertelen kísérletezők javára.

7.3461. A varianciaanalízis
Hyman kiszámította az egyes kutatók által a Ganzfeld-kísérletekben elért hatásméreteket. (A hatásméret definíciója a 2.442. alfejezetben található; mint láttuk, azért kiváltképp alkalmas több kísérlet eredményének összevetésére, mert matematikailag nem függ a mintamérettől). Ezek persze nem voltak ugyanakkorák, de eltéréseik lehettek a mintavételi ingadozás következményei is. Hogyan lehet statisztikailag megállapítani, hogy nemcsak erről volt szó, hanem a hatásméret a kutatók között szisztematikusan is különbözött egymástól?
Az eljárást, amelynek neve varianciaanalízis, ismét egy egyszerűsített, bárki által könnyen végigszámolható példán mutatom be. Tegyük fel, hogy három kísérletezőnk van, K1, K2 és K3, és ezek mindegyike négy kísérletet végez. A kapott hatásméretek (százzal szorozva a könnyebb olvashatóság kedvéért) a 7.1. táblázaton láthatók, célszerűen mindjárt a kísérletezőnkénti átlaggal és varianciával (azaz szórásnégyzettel) együtt, amikre később szükségünk lesz:

7.347. Honorton válasza
Hyman bírálatára Honorton újabb elemzésekkel válaszolt (Honorton 1985). Cikkeik összevetése jól mutatja, hogy ugyanabból a tapasztalati anyagból, lényegében ugyanazokkal a statisztikai eljárásokkal, mennyire más következtetésekre lehet jutni.
Több alternatív változó alkalmazását Honorton közvetlenül nem cáfolhatta, hiszen az olyan tény volt, amit az eredeti közleményekből bárki ellenőrizhetett. Stratégiája ehelyett annak kimutatására irányult, hogy a Ganzfeld-kísérletek összesített eredménye akkor is erősen szignifikáns marad, ha minden kísérletet ugyanazzal a változóval elemzünk. Közös változónak ő a zsűrizésben első helyre került céltárgyak – az úgynevezett közvetlen találatok – számát válaszotta, mivel ezt tette a legtöbb eredeti kísérletező is. A Hyman által elemzett 42 kísérlet közül így 28 maradt, 10 különböző kutatócsoporttól, összesen 835 próbával. Ezekre összesítésben Z = 6,60 jött ki, ami szignifikáns α = 10^-9 szinten. Ha feltételezzük, hogy a többi olyan Ganzfeld-kísérlet, amelyben a szokásos vakzsűrizést alkalmazták, átlagosan pont a véletlennek megfelelő eredményt hozta volna, ezeket is beszámítva Z = 5,67, ami még mindig erősen szignifikáns.
Alkalmazva a 2.43. alfejezetben bemutatott eljárást, a kapott Z = 6,60 akkor hígul fel az 5 százalékos szignifikancia határáig, ha 423 darab, átlagosan Z = 0 eredményű kísérletet veszünk még hozzá az eredeti 28-hoz. Tekintve a módszer időigényességét, meg azt, hogy egy tipikus Ganzfeld-kísérlet kb. 30 próbából áll, ez „6 évig óránként egy próbát jelent, 40 órás munkahéttel, munkaszüneti napok nélkül.” („One psi ganzfeld session per hour for over 6 years, assuming 40-hour weeks and no vacations.” Honorton 1985, 62. oldal.) A bírálat többi részével szemben Honorton hasonló válaszstratégiával élt: megismételte Hyman számításait azon a 28 kísérleten, amikben rendelkezésre állt a közvetlen találatok száma. Ennek az eljárásnak kapásból megvan az az előnye (mármint a pszí-hívők számára), hogy a kisebb mintán kevésbé ugranak ki az esetleg létező olyan összefüggések, amik az eredmény validitását kérdésessé tehetik. Honorton elemzésében például nem volt szignifikáns a kísérletvezetők hatása. (Ugyanazt a 28 kísérletet másképp elemzve azonban Rosenthal (1986) rajtuk is kimutatott szignifikáns egyenetlenséget kísérletvezetők szerint.) Ráadásul a két legsikeresebb kutató, Carl Sargent és maga Honorton, ebből a kisebb adatbázisból 14 kísérlettel, azaz pont fele arányban részesedett, mivel mindketten következetesen a közvetlen találatok számát használták statisztikai változóként. Úgyhogy pusztán az adatok leszűkítése azt eredményezte, hogy Hyman elemzésével ellentétben Honortonnál az összesített eredmény statisztikailag helytálló volta sokkal kevésbé kérdőjeleződött meg.

7.348. Hyman és Honorton közös közleménye
A parapszichológia körüli vita gyakran hitvitára emlékeztet, mivel mindkét oldal képviselői rendszerint ideológiai alapon állnak, és számukra fontosabb saját felfogásuk népszerűsítése, mint az, hogy a szóban forgó tárgyról igaz ismeretek szülessenek. Ezért számított mérföldkőnek Hyman és Honorton közös közleménye, amellyel a Ganzfeld-kísérletekről szóló vitát részükről lezárták (Hyman és Honorton 1986): ebben kölcsönösen elismerték a másik helytálló érveit, és arra helyezték a hangsúlyt, amiben egyet tudtak érteni. Egy hasonló eset előfordult régebben holland és német parapszichológusok és szkeptikus bírálóik között, ami az úgynevezett „Marburgi manifesztumban”, öltött testet (Frazier 1984), de Hyman és Honorton közleménye volt az első, amely részletes elemzéseken alapult.
A közlemény fő megállapításai a következők (Hyman és Honorton 1985, 352 – 354. oldal):
„A kísérletek, mint csoport, eltértek az ideális normától több alternatív elemzési mód alkalmazásában, a céltárgyak nem kielégítően véletlenszerű kiválasztásában, az érzékszervi átszivárgás elégtelen kiküszöbölésében, esetenként hibás statisztikai számításokban és gyenge dokumentációban.” („The experiments as a group departed from ideal standards on aspects such as multiple testing, randomization of targets, controlling for sensory leakage, application of statistical tests, and documentation.”)
„A többféle elemzési mód, az utólagos adatkiválasztás és az asztalfiók-hatás által okozott statisztikai torzulás mértékéről valószínűleg továbbra is eltér a véleményünk, de egyetértünk abban, hogy az összesített eredmény szignifikanciaszintje ezekkel a tényezőkkel értelmesen nem magyarázható meg.” („Although we probably differ on the magnitude of the biases contributed by multiple testing, retrospective experiments, and the file-drawer problem, we agree that the overall significance observed in these studies cannot reasonably be explained by these selective factors.”)
„Az általunk elemzett adatbázisból nem lehet szilárd következtetést levonni a módszertani hibák és az elért eredmény összefüggéséről.” („The present data base does not support any firm conclusion about the relationship between flaws and study outcome.”)
„A végső ítélettel várni kell olyan Ganzfeld-kísérletekig, melyeket a kutatók szélesebb köre végez el szigorúbb minőségi követelményeket betartva... Ha ilyen körülmények között parapszichológusok és más kutatók továbbra is szignifikáns eredményeket érnek el, akkor egy kommunikációs rendellenesség ténye bizonyítottá válik.” („The final verdict awaits the outcome of future psi ganzfeld experiments – ones conducted by a broader range of investigators and according to more stringent standards... If a variety of parapsychologists and other investigators continue to obtain significant results under these conditions, then the existence of a genuine communications anomaly will have been demonstrated.”)
Ezután konkrét módszertani javaslatokat fogalmaztak meg a jövő kísérletezői számára, hangsúlyozva a minden olyan részletre kiterjedő dokumentáció fontosságát, amelynek alapján az adott kísérletet bárki pontosan ugyanúgy meg tudja ismételni. Például nem elég az az információ, hogy a céltárgyakat minden próbához algoritmikus véletenszám-generátorral választották ki; közölni kell, hogy a választást végző személynek milyen egyéb kapcsolata volt a kisérlettel (az a legjobb, ha semmilyen), hogy pontosan mi volt a generátor algoritmusa, és hogy a magszámot milyen módon határozták meg (például a vevő születésnapjának nyolc jegyű dátumát kivonva a kísérlet napjának dátumából). A kísérletről szóló közleménynek tartalmaznia kell, hogy a részvevők pontosan milyen tájékoztatást és instrukciókat kaptak, hogy a zsűrinek átadott képek sorrendjét hogyan határozták meg, hogy a zsűri döntését milyen módon regisztrálták, hogy mikor és hogyan kapott a vevő visszajelzést a próba céltárgyáról, és így tovább. Aki hiteles Ganzfeld-kísérletet akar végezni, Hyman és Honorton közös közleményét mindenképp érdemes alaposan áttanulmányoznia.

7.349. Hozzászólások
A Journal of Parapsychology 1986 decemberi száma nyolc reflexiót közölt Hyman és Honorton elemzéseire és/vagy közös közleményére. A bennük megfogalmazott gondolatokból a továbbiakban kiemelem a szerintem legfontosabbakat.
James E. Alcock (a szkeptikus odalról) a Hyman által talált módszertani hibákból arra következtet, hogy a Ganzfeld-kísérletek általában slendrián módon megtervezettnek és kivitelezettnek tekinthetők, ezért jogos feltételeznünk, hogy más hibáik is lehettek, amik a cikkekből nem derülnek ki. „Nehezen hihetünk a közölt eljárásokban, eredményekben vagy következtetésekben, tekintve, hogy az ilyenfajta kísérletek alapvető módszertani szabályait megsértették.” („We can hardly have a great deal of faith in the reported procedures or results or conclusions, given that basic standards of conduct for such experiments have been violated.” Alcock 1986, 346. oldal.) Ez a bírálat azért érdemel figyelmet, mert gyakran megfogalmazzák mások is a tudományos parapszichológiával szemben; maga Hyman is kitér rá egy későbbi összefoglaló cikkében (Hyman 1988). Egy módszertanra szakosodott és abban nagy tekintélyű pszichológus ugyan megjegyzi ugyanitt (Rosenthal 1986, 323. oldal), hogy „a viselkedéstudományokban kevés a hibátlan vizsgálat” („there are few flawless studies in behavioral sciences”), de ez nemigen lehet mentség; inkább csak azt jelenti, hogy a viselkedéstudományokban az eredményeket általában nagyobb gyanakvással célszerű fogadnunk, mint a természettudományokban. Nem mindegy azonban, hogy a viszonylag szilárd tudományos ismereteinkkel összhangban lévő eredményekről van-e szó, vagy azoknak ellentmondókról, hiszen az előbbieket még a módszertani gyanakvással együtt is sokkal könnyebb elfogadni. Akárcsak a mindennapi életben: ha például az ember tudja magáról, hogy rövidlátó lévén a távoli dolgokat nehezen azonosítja, és egyszer látni vél valakit mondjuk gólyalábakon, majd pedig egy másik valakit, amint kezeivel csapkodva repül, akkor mi sem természetesebb, mint hogy a második látványt inkább tulajdonítja saját rossz látásának, mint az elsőt. A parapszichológusok lázadoznak az ilyen megkülönböztetés ellen, pedig biztos ők is hasonlóan járnak el, amikor épp nem saját eredményeiket védelmezik.
Gerd H. Hövelmann német filozófus a javaslatokhoz hozzáfűzi, hogy a vevő zsűrizése alatt a kísérletvezető ne legyen ott. Általában ugyanis nemcsak ott van, hanem a zsűrizésben aktívan közreműködik, kérdéseket tesz fel, esetleg felhívja a figyelmet olyan hasonlóságokra, amik a vevő figyelmét elkerülték. Ő természetesen éppúgy nem ismeri az adás konkrét tárgyát, mint a vevő, de jelenléte Hövelmann szerint mindenesetre azt jelenti, hogy nem tudni, ki volt a vevő valójában (Hövelmann 1986). Honorton ez utóbbi szempontot lényegtelennek tartotta, annál lényegesebbnek viszont azt, hogy egy tapasztalt és barátságos kísérletvezető segítsen az alkalmasint elfogódott és a Ganzfeld-helyzettől kissé még kába vevő benyomásait felidézni. Sok év parapszichológiai gyakorlattal a háta mögött világosan látta, hogy egy-egy kísérlet sikere úgyis mindenekelőtt a kísérletvezető „ügyességén” múlik, ideértve mindent az optimális körülmények biztosításától a stáb kiválasztásán és betanításán át egészen saját viselkedéséig.
Ugyanezt a momentumot emeli ki más összefüggésben Rex G. Stanford (1986). Egyetért Hyman és Honorton módszertani ajánlásaival, de felhívja a figyelmet, hogy a Ganzfeld-módszer ugyanúgy nem garantálja a pozitív eredményt, ahogy a többi, jelenleg ismert parapszichológiai módszer sem. „A ganzfeldes ESP-kísérletekben a siker inkább művészeten múlik, mint tudományon.” („There may well be more art to ganzfeld-ESP success than there is science.” 386. oldal.) Ezt tudhatta akár tapasztalatból, mert ilyen kísérleteket maga is végzett. Az egész tudományág érdekében óvakodni kell tehát attól, hogy ezt a kísérletfajtát valamiképpen az egész pszí-kutatás próbakövének kiáltsák ki, amire ő a közös nyilatkozatban látott némi hajlandóságot.
Jessica Utts matematikus (egy időben az Amerikai Statisztikusok Szövetségének elnöke) a közös közleménynek azt a megállapítását kifogásolja, hogy „ha... parapszichológusok és más kutatók továbbra is szignifikáns eredményeket érnek el, akkor egy kommunikációs rendellenesség ténye bizonyítottá válik”. Ő is elemezte ugyanis Hyman és Honorton adatait, és kiszámította, hogy amennyiben azok átlagos hatásmérete megfelel a valóságnak, akkor az egyes kísérletekben mekkora volt a szignifikáns eredmény valószínűsége. Mint tudjuk, ez a valószínűség erősen függ a statisztikai minta méretétől, vagyis esetünkben a próbák számától; ami pedig a Ganzfeld-kísérletek időigényessége miatt általában kicsi, legfeljebb pár tucat. Nos, a szóban forgó kísérletek nagy többségében a szignifikáns eredmény valószínűsége kisebbnek adódott 50 százaléknál. Ami kerek-perec azt jelenti, hogy ha a kutatók továbbra is az eddigiekhez hasonló méretű statisztikai mintákkal dolgoznak, akkor Ganzfeld-kísérletekkel még az esetleg létező ESP kimutatására is alig van esélyük. Általánosságban is figyelmeztet rá (Utts 1986, 398. oldal.), hogy „a parapszichológiában és a legtöbb más tudományágban túl nagy hangsúly van a statisztikai próbákon, és nem elég hangsúly a változók mennyiségi becslésén.” („There is too much emphasis on testing in parapsychology and in most other sciences and not enough emphasis on estimation.”) Aki e figyelmeztetés nyomán a témába jobban bele akar gondolni, érdemes újra elolvasnia e könyv 2.44. alfejezetét, amely pontosan erről szól ugyanebben a szellemben.
James McClenon tudományszociológus, aki a parapszichológia tudományos fogadtatásával már régebben is foglalkozott (McClenon 1992, 1984), naivitásnak tartja azt az elvárást, hogy további és már módszertani hibák nélkül végzett kísérletek nyomán a tudományos parapszichológia a tudomány elfogadott részévé válhat. Nagyon valószínűnek tartja, hogy ez esetben az új kísérletekről szóló információ el sem jut a tágabb tudományos közösséghez, illetve ami eljut róla, abban meg fogják kérdőjelelezni a Hyman és Honorton által javasolt eljárások betartását. Másrészt ha a további kísérletek sikertelenek lesznek, szerinte (McClenon 1986, 373. oldal) „a jövő parapszichológusai kétségkívül továbbra is hisznek majd a pszí-jelenségek létezésében, dacára annak, hogy nem tudják a Ganzfeld-kísérletek eredményét reprodukálni.”

7.35. Automatizált Ganzfeld-kísérletek
7.351. Módszer
A Ganzfeld-módszer első évtizedének sikerei és a részletek széles körű vitái után Honorton kidolgozta az úgynevezett autoganzfeld eljárást, amelyhez minden, addig felmerült kritikát és javaslatot figyelembe vett (Berger és Honorton 1986, Honorton és mások 1990). Az alapelemek változatlanok maradtak: elkülönített adó és vevő, pongpong-labdák a vevő szemén, fehérzaj a fülében és négy kép a zsűrizésnél. A zsűrizést itt maga a vevő végezte a kísérletvezető segítségével; a vevőtől természetesen mindketten el voltak szigetelve. A céltárgyakat – ezúttal nemcsak képek lehettek, hanem kb. másfél perc hosszúságú videofilm-részletek is – négyes csoportokban egy számítógép tárolta, és a program véletlen döntéssel választott közülük minden próba elején. A véletlen döntéshez zajdiódás véletlenszám-generátort használt, majd a kiválasztott képet vagy filmet hatszor megmutatta az adónak egy monitoron a próba harmincperces aktív szakasza alatt. Aktív szakasznak azt az időszakot nevezzük, amikor a vevő magnószalagra mondja a benyomásait. Még ez előtt mind az adónak, mind a vevőnek egy másik szalagot játszottak le a progresszív relaxáció (Jacobson 1929) anyagával, amitől várhatóan egyrészt szellemileg ellazultak, másrészt egymáshoz hasonló tudatállapotba kerültek. A vevő ezután, ugyanerről a szalagról, a következő instrukciókat kapta, amelyeket az adó is hallott:
„Kérjük, hogy a kísérlet alatt mondjon ki hangosan minden képet, gondolatot és érzést, ami a tudatában felmerül. Egyikhez se ragaszkodjon, mindössze vegye tudomásul és közölje őket. Az ülés közben információt fogunk küldeni Önnek a céltárgyról. Ne próbálja előre elképzelni vagy kitalálni, mi lesz az. Szuggerálja viszont be magának, most mindjárt, azt a kívánságot, hogy ez az információ majd a megfelelő időpontban felmerüljön. Szemeit egész idő alatt tartsa nyitva, ha lehet, és a tudatát engedje szabadon áramlani a fejhallgatóban hallott hangon át. Egyikünk folyamatosan nézi majd egy másik helyiségből. Most helyezkedjen el a lehető legkényelmesebben, hagyja a testét teljesen ellazulni, tudatos kontroll nélkül. Mihelyt elindul Önben a spontán tudatfolyam, kezdje azt hangosan közölni velünk: minden gondolatot, képet és érzést egészen az ülés végéig.”
(„During this experiment we want you to think out loud. Report all of the images, thoughts and feelings that pass through your mind. Do not cling to any of them. Just observe them as they go by. At some point during the session, we will send you the target information. Do not try to anticipate of conjure up this information. Just give yourself the suggestion, right now – in the form of making a wish – that the information will appear in consciousness at the appropriate time. Keep your eyes open as much as possible during the session and allow your consciousness to flow through the sound you will hear through the headphones. One of us will be monitoring you in the other room. Now get es comfortable as possible, release all conscious hold of your body, and allow it to relax completely. As soon as you begin observing your mental processes, start thinking out loud. Continue to share your thoughts, images, and feelings with us throughout the session.”)
Az aktív szakaszban a vevő mentációját a kísérletvezető és az adó hallotta egyirányú hangkapcsolaton át. Az adó ugyanígy a zsűrizést is; ekkor az volt a feladata, hogy a vevőt telepatikusan próbálja a helyes választás felé befolyásolni. A kísérletvezető a mentációról jegyzeteket készített, amelyeket az aktív szakaszt követően a vevőnek visszaolvasott. Ezután a vevő szeméről levették a pingpong-labdákat, fejéről pedig a fülhallgatót, és lejátszották neki a zsűrizés négy céltárgyát. (Megmutatási sorrendjüket véletlenszerűen szintén a számítógépi program határozta meg.) A sorozatok egy részében a kísérletvezető aktívan együttműködött a vevővel a zsűrizésben, azaz felhívta a figyelmét olyan hasonlóságokra valamelyik céltárgy és a mentáció között, amiket ő észrevett, de a vevő nem. A zsűrizés alatt a program lehetőséget adott arra, hogy a négy lehetséges céltárgy akármelyikét akárhányszor újra megnézhessék. A vevő mindegyik céltárgynak a saját mentációjához való hasonlóságát felbecsülte egy 0 és 100 közötti skálán; ehhez nem számokat kellett mondania, hanem joystickkel a képernyőn beállítania egy jelet egy beskálázott vonalon. A program a négy ilyen skálajelből elkészítette a céltárgyak sorrendjét. Mikor a vevő jelezte, hogy döntése végleges, az igazi céltárgyat a program megmutatta neki és a kísérletvezetőnek is. Az adó csak ezután jöhetett ki a saját helyiségéből.
A kísérletekhez a vevők többnyire vagy az intézet (a princetoni Psyhophysical Research Laboratories) látogatói voltak, vagy a helyi újság hirdetésére jelentkezett környékbeliek, vagy az intézeti dolgozók ismerősei. Némelyik vevő adót is hozott magával, másoknak adóként az intézetből ugrott be valaki.

7.4. Távolbalátás
7.41. A Stanford Research Institute kísérletei
Távolbalátásnak (angolul remote viewing, szokásos rövidítésével RV) ma nem egészen ugyanazt nevezik, mint kitalálói, Harold Puthoff és Russell Targ. Ma például Warcollier képtelepátia-kísérleteit is így neveznék, és általában minden szabad-válaszos eljárást, amelyben nem próbálnak módosult tudatállapotot kialakítani. Az 1970-es évek elején azonban ez a módszer még azt jelentette, hogy a vevő szó szerint egy távoli helyszínről gyűjt benyomásokat anélkül, hogy tudná, melyik helyszínről van szó (Puthoff és Targ (1979, 27 - 28. oldal):
„A vevő és egy kísérletvezető az intézetben várt 30 percig, mielőtt az előbbi elkezdte benyomásainak rögzítését a célhelyszínről. Az odajutás útvonalleírását egy másik kísérletvezető kapta meg attól az intézeti vezetőtől, aki azt véletlenszerűen kiválasztotta egy száznál több elemű listából, és tartotta a birtokában. A célhelyszínt felkereső, úgynevezett demarkációs csapat, amely 2 – 4 kutatóból állt, autóval közvetlenül a célhelyszínre ment, anélkül, hogy érintkezett volna a vevővel és a vele maradt kísérletvezetővel. Ez a kísérletvezető nem ismerte sem az aktuális célhelyszínt, sem a lehetséges helyszínek listáját, nehogy akár küszöbalatti jelzésekkel arról információt adhasson a vevőnek. Így módja volt arra, hogy kérdésekkel segítsen tisztázni a vevő benyomásait. A demarkációs csapat a 30 perces utazást követően a megállapodás szerinti 15 percig tartózkodott a célhelyszínen. Ez alatt a megfigyelési szakasz alatt a vevő magnószalagra mondta benyomásait a célhelyszínről, és tetszése szerint rajzokat készített róla. Amikor a demarkációs csapat visszaért, mindezt megbeszélték, majd visszajelzés céljából elvitték a vevőt a célhelyszínre.”
(„The subject was closeted with an experimenter at SRI to wait 30 minutes before beginning a narrative description of the remote location. A second experimenter then obtained from the division director a targer location from a set of traveling orders previously prepared and randomized by the director and kept under his control. The target demarcation team, consisting of two of four SRI experimenters, then proceeded by automobile directly to the target without any communication with the subject or experimenter remaining behind. The experimenter remaining with the subject at SRI was kept ignorant of both the particular target and the target pool so as to eliminate the possibility of cueing (overt or subliminal) and to allow him freedom in questioning the subject to clarify his descriptions. The demarcation team remained at the target site for an agreed-on 15 minute period following the 30 minutes allotted for travel. During the observation period, the remote-viewing subject was asked to describe his or her impressions of the target site into a tape recorder and to make any drawings he or she thought appropriate. An informal comparison was then made when the demarcation team returned, and the subject was taken to the site to provide feedback.”)
A vevő szövegét legépelték és csatolták a rajzához, így jött létre az adott próba mentációja. Minden vevővel több próbát végeztek – négy és kilenc között –, majd egy független zsűrinek odaadták az összes mentációt és az összes célhelyszín leírását véletlenszerű sorrendben. Ezután a zsűri a hasonlóság szerint sorrendbe állította a mentációkat minden célhelyszínhez, amelyeket személyesen felkeresett. Statisztikai változónak a rangösszeget választották (lásd 7.312. alfejezet), nem a Gauss-eloszlásos közelítéssel, hanem közvetlenül kiszámolva a kapott vagy annál kisebb rangösszeg valószínűségét a nullhipotézis szerint: a kapottnál kisebb sorrendkombinációk számát elosztották az összes lehetséges sorrendkombináció számával (ez számítógéppel könnyen elvégezhető).
Erről a zsűrizési módról már a képtelepátiánál láttuk, hogy nem tökéletes (7.11. alfejezet). Kiváltképp ha a próbák száma nagy, mert ekkor a zsűrinek egyszerre sok képet kell áttekintenie, ami elkerülhetetlenül bizonyos részletek fölötti elsiklásra vezet (ezt tarapsztalta például Targ és Morris (1982) egy kísérletben). Ráadaásul amikor a céltárgy nem kép, hanem helyszín, nemcsak a másodfajú statisztikai hibát növeli meg, hanem az elsőfajút is, ami sokkal nagyobb baj. Egy képet ugyanis a különböző nézők lényegében ugyanolyannak látnak, de egy helyszínt nem: itt a demarkációs csapat tág határok között szabadon dönti el, hogy mire koncentrál, ami bizonyos mértékig olyan, mintha a céltárgyat maguk választanák ki. Mivel a vevő ilyenkor igyekszik beleélni magát a demarkációs csapat helyzetébe, az adott időpont sajátosságai (pl. az időjárás, a nap feltűnő hírei) a mentációba könnyen beszivárognak, nemkülönben néhány utalás a kísérlet előző próbáira. Amikor két szkeptikus értékelő újrazsűrizte Puthoff és Targ egyik korai távolbalátás-kísérletét, pusztán ilyen elemekből a kilenc próba céltárgyainak sorrendjét csaknem teljesen képesek voltak rekonstruálni (Marks és Kamman 1980, idézi Scott 1988).
Amikor a zsűri nem önállóan és a kísérlet többi részvevőjétől függetlenül keresi fel a helyszíneket, hanem munkájához magától a demarkációs csapattól kap anyagot, akkor az információszivárgás veszélye még súlyosabb. Ha például a csapat fotókat készít az adott helyszínről, nem túl merész feltételezés, hogy esős időben ezek kicsit másképp néznek ki, mint amikor süt a nap, a vevő benyomásai pedig az időjárás ilyen különbségét szintén tükrözhetik a telepátiától függetlenül. Ugyanez a helyzet a napihírekkel, amelyek öntudatlanul szintén befolyásolhatják a helyszínen lévők érdeklődését és a vevő benyomásait egyaránt. Az ilyen természetű hatásokat nem lehet számszerűsíteni, ezért nem tudhatjuk, hogy mikor mennyire okoztak hamis találatot, de a lehetőségük fennáll, és ez elég ahhoz, hogy az eredményt kétségessé tegyék.
Az első kísérletekről Targ és Puthoff beszámolt a Nature folyóiratban (Targ és Puthoff 1974), majd cikkükhöz ugyanott többen hozzászóltak, és évekig tartó vita alakult ki (Marks és Kamman 1978, Tart, Puthoff és Targ 1980, Marks 1981, Puthoff és Targ 1981, Scott 1982, Marks és Scott 1986.) A helyzetet bonyolította, hogy Targ és Puthoff Nature-cikke egy olyan, nem távolbalátási, hanem szokásos képtelepátia-kísérlet leírásával kezdődött, amelyben a vevő Uri Geller volt. Őt akkor már világszerte jól ismerték, a popkultúrában mint nagy parafenomént, tudóskörökben inkább mint ügyes bűvészt, aki parajelenségeket utánoz. Később a Stanford Research Institute több munkatársa is megszólalt, és kétségeit fejezte ki afelől, hogy Targ és Puthoff a kísérleteket a valóságnak megfelelően írta le; szerintük egyrészt nem teremtettek csalásbiztos körülményeket, másrészt sokkal több próba volt a cikkben szereplőknél, és a véletlenül sikereseket azok közül választották ki (Randi 1980). Ezeket az állításokat azért érdemes fenntartással fogadnunk, mert minden kísérlethez hozzátaroznak olyan gyakorlópróbák – nemcsak a parapszichológiában –, amikről előre eldöntik, hogy eredményüktől függetlenül kimaradnak a statisztikus kiértékelésből, és ezért a körülményeiknek kevésbé kell szigorúaknak lenniük. A kutatók tisztességén múlik, hogy ezeket a próbákat valóban még az eredményük ismerete nélkül jelölik-e ki. Targ és Puthoff szerint ők így tettek, és a kísérlettel csak laza kapcsolatban lévő kollégáik a gyakorlópróbákat érthették félre formális és később letagadott kísérleti próbákként. Hogy igazat mondtak-e, azt kívülről nem lehet eldönteni, legfeljebb utólag valószínűsíteni abból, hogy módszerük sikeres lett-e mások kezében is.
Amennyiben ezek az első távolbalátási kísérletek módszertanilag helyesen voltak kivitelezve, eredményük imponáló. Viszonylag kis elemszámuk ellenére a négy sorozatból három lett szignifikáns legalább α = 0,001 szinten, és az összesen 35 próbában a célhelyszínt a zsűri 17 esetben sorolta első helyre (Puthoff és Targ 1979). A fent vázolt kritkák dacára ez elég volt ahhoz, hogy a módszerre ráharapjon az amerikai hadsereg, és a következő húsz év folyamán egy kiterjedt kutatási programot finanszírozzon; ennek célja természetesen a gyakorlati alkalmazás volt, de melléktermékként született néhány jelentős alapkutatási eredmény is, amiket nemsokára ismertetek.
Puthoff és Targ cikkeinek szemléltető ábráin a célhelyszínek és a vevők rajzai meghökkentően hasoló részleteket tartalmaznak (lásd pl. 7.7. ábra). Reális értékelésükhöz azonban nem árt észben tartanunk, hogy a helyszínek általában még a képeknél is sokrétűbbek, és nem túl nehéz belőlük kiemelni hasonló elemeket bármilyen rajzhoz. Később, már a 2000-es években egy svéd kutatócsoport ezt képekre igazolta egy Ganzfeld-kísérlet olyan újraelemzésével, amelyben direkt kerestek feltűnően hasonló részleteket a mentációk és a célképek, illetve a mentációk és a csaliképek között; mint kiderült, az utóbbiakkal nagyjából ugyanannyit találtak, mint az előbbiekkel (Westerlund és mások 2004). A 7.8. ábrán látható rajz maga is veszít meggyőző erejéből, ha mellé tesszük készítőjének egy másik rajzát (Puthoff és Targ 1979, 47. oldal): itt egy xeroxgépet „látott” úgy, hogy mentációja hasonlóan meggyőző egyezést mutatott volna a teniszpályával, ha az lett volna a céltárgy (7.9. ábra).

7.8. ábra. Egy próba Puthoff és Targ (1979, 37. oldal) első kísérleteiből. Fent a célhelyszín fotói, lent a vevő rajzai.


7.9 ábra. A 7.8. ábrán látható rajz készítőjének rajza egy másik kísérletben, amikor a céltárgy egy fénymásológép volt.

7.42. A katonai program melléktermékei a kutatásban
Az amerikai hadsereg 1978-ban szervezett kutatási programot a távolbalátás alkalmazási lehetőségének vizsgálatára. A program fantázianeve többször változott 1995-ös megszűnéséig: Grillflame, Centerlane, Starburst, Stargate. Ekkor az eredmények alapkutatási jellegű részét felszabadították a titkosság alól. Néhány cikk már előbb is megjelent a csoport olyan kísérleteiről, amelyek nem kapcsolódtak szorosan a katonai programhoz.

7.421. A céltárgyak optimalizálása
A program részvevőit részben „éles” helyszínekkel képezték ki, részben azonban képekkel, ami természetesen egyszerűbb. A képek között videofelvételek, saját szóhasználatukkal dinamikus céltárgyak is voltak; Honorton és munkatársainak tapasztalatai után (összefoglalóan lásd Bem és Honorton 1994) arra lehetett számítani, hogy ezek jobb eredményt adnak az állóképeknél. Nos, nem így történt: egy 1992-ben végzett kísérletben (Lantz, Luke és May, 1994) öt kiválaszott és régóta sikeresen működő vevő csak az állóképekkel bizonyult sikeresnek – összesítésben α = 0,01 szinten – , videofelvételes próbáik rangösszege (7.312. alfejezet) hajszálpontosan a véletlen várható értéknek felelt meg.
Mi okozhatta a kudarcot? Mivel a kétféle céltárggyal ugyanazok a vevők dolgoztak (20 – 20 darabbal egyenként) ugyanolyan körülmények között, a gyanú rögtön magukra a céltárgyakra terelődött. Az álló és mozgó jellegen kívül ugyanis volt köztük még egy különbség. Az állóképeket viszonylag szűk körből válogatták össze, amely náluk már régebben termékenynek bizonyult: mind a Föld egy-egy tájának totálfotója volt, emberek, állatok és járművek nélkül. Nem törekedtek arra, hogy tipikus „szép tájak” legyenek, előfordulhatott köztük lerobbant iparvidék, sivatag, romos falu stb. is; fontos volt viszont, hogy ne váltsanak ki különösebb érzelmi hatást se pozitív, se negatív irányban. Ezzel szemben a videofélvételeket játék- és dokumentumfilmekből vették át, nemcsak hogy tartalmi megkötés nélkül, de egyenesen a minél nagyobb változatosság igényével. A vevők – ekkor már sok évnyi tanulás és kísérletezés után – az állóképes próbákban tényleg nem fantáziáltak olyan dolgokról, amikről tudták, hogy a célképen nem fordulhatnak elő, vagyis a mentációik tartalma ilyenkor körülhatároltabb volt. A kutatók hipotézise szerint ezért a videós próbákban a gyenge ESP-információt sokkal több belső eredetű „zaj” fedhette el, ami a zsűri számára csökkentette annak esélyét, hogy a mentációból a céltárgyat azonosítsák.
Ezt a hipotézist kézenfekvő módon úgy tesztelték, hogy a következő kísérletben a videofelvételekre ugyanolyan tartalmi megkötésekkel éltek, mint az állóképekre. Először 50 részletet kerestek a Föld egy-egy táját bemutató dokumentumfilmekből, ezek lettek a dinamikus céltárgyak; állóképnek pedig egy-egy jellemző képkockájukat választották, összesen tehát szintén 50 darabot. Az 1993-ban végzett kísérlet igazolta a hipotézist (Lantz, Luke és May 1994): mind a sztatikus, mind a dinamikus próbák összesítése szignifikáns eredményt adott, egyaránt α = 0,0001 szinten.
Mint rögtön felhívták rá a figyelmet, ebből hiba lenne arra következtetnünk, hogy minél egyszerűbb a céltárgy – vagyis minél kevesebb azonosítható tartalmi eleme van – , annál könnyebb egy szabadválaszos ESP-kísérletben átvinni. Hiszen a lehetséges elemek számának csökkentésével előbb-utóbb eljutnánk a választásos kísérletek néhány ábrájához (pl. Zener-ábrák), amikről pedig már kiderült, hogy kevésbé sikeresek a szabad-válaszos kísérletek képeinél. Ott is van ugyanis belső zaj: a vevőnek gyakorlatilag mindig eszébe jut minden lehetséges ábra, amiket már jól ismer. May és munkatársai ezt a fajta belső zajt „memória-eredetű zajnak” nevezték, szemben a parttalanul változatos céltárgyak „korlátlan képzeletből eredő” zajával. A választásos kísérletekben az előbbi zaj túl nagy, első kísérletük dinamikus céltárgyú részében az utóbbi. A helyzetet a következő ábrával szemléltették (May, Spottiswoode és James 1994a):

7.10 ábra. Az ESP-információt elfedő zaj szintjének függése a céltárgyak lehetséges tartalmi elemeinek számától (az eredeti ábra feliratait magyarra cserélve).

7.422. Fogalmi képjellemzők
Fogalmi képjellemzők bevezetésének több indoka volt (May és mások 1990). A döntések pszichológiájában azt tapasztalták, hogy komplex helyzetek összehasonlításában az ember kevésbé hatékonyan működik, mint azok a gépi algoritmusok, amelyek a helyzetet elemekre bontják, majd az összehasonlítást az elemek rendszerén végzik el (Dawes 1988). Amikor a zsűri rangsorolja a célképeket a mentációhoz való hasonlóság szerint, a hasonlóság finom részletei elvesznek: két első helyezés például statisztikailag mindig egyenértékűvé válik, holott az egyik győztes kép esetleg majdnem holtversenyben győzött, a másik pedig nagy fölénnyel. A zsűri figyelmét könnyen elkerülhetik fontos részletek, illetve kénytelen szubjektíven eldönteni, hogy a részletek közül mit mennyire tekint fontosnak. Amikor többen zsűriznek, ilyen döntéseik és általában az összevetési kritériumaik nem szükségképp vannak összhangban egymással.
Képek tartalmának fogalmi elemzésére szinte már a szabad-válaszos módszer megszületésétől voltak próbálkozások. Honorton (1975) valamint a princetoni PEAR-csoport (Jahn, Dunne és Jahn 1980) megoldása egyaránt azon alapult, hogy minden képet (illetve célhelyszínt) bekódoltak bizonyos tulajdonságok megléte vagy hiánya szerint. Például hogy a képre vagy helyszínre inkább a nyílt vagy inkább a zárt tér jellemző, hogy inkább világos vagy inkább sötét, hogy inkább csendes vagy inkább zajos, és így tovább. Ugyanezt a kódolást ugyanezekkel a kategóriákkal elvégezték a mentációkra is. Így minden céltárgy és minden mentáció nullák és egyek egy-egy sorozatává alakult, amiket aztán matematikai algoritmussal össze lehetett hasonlítani. Az összehasonlítás konkrét módját nem ismertetem, mert sem Honorton, sem Jahn és Dunne módszerének nem lett folytatása, valószínűleg azért, mert nem bizonyultak hatékonyabbnak a szokásos emberi zsűrizésnél.
A katonai programban alkalmazott módszer közvetlen előzménye az úgynevezett „fogalmi elemzés” (concept analysis) volt, ugyanabban a csoportban 1979 nyarán (Targ 1994). A mentációkat a zsűri először fogalmak sorozatával jellemzi; például „szabad tér érzete”, „durva felületek”, „ovális alakzat”, „madarak” stb., egyszóval minden, ami a mentációban szerepel. Azután sorra meglátogatja a lehetséges helyszíneket, és mindegyikről megállapítja, hogy a mentációkhoz rendelt fogalmak mennyire jellemzők rá. Ehhez tízelemű skálát használ: a fogalom egyértelműen jellemző voltát jelenti a tízes pontszám, teljes hiányát a nulla, a többi a kettő között. Így minden mentáció – helyszín párhoz kap egy pontösszeget, majd egy pontátlagot, ha az összeget elosztja az illető mentációban szereplő fogalmak számával. (Erre a lépésre azért van szükség, hogy ne kerüljenek érdemtelenül előnybe a sok fogalommal leírható mentációk a kevéssel leírhatókkal szemben.) Így az átlagpontok olyan négyzetrácsos elrendezése áll elő, ahol minden sor egy-egy helyszínhez és minden oszlop egy-egy mentációhoz tartozik (lásd a 7.2. táblázatot; ez csak szemléltetés, három próba egy kísérlethez természetesen nem elég).

7.423. FOM-elemzés
FOM a „figure of merit” rövidítése, amire nem ismerek találó magyar kifejezést; mivel a merit érdemet jelent, a figure pedig ez esetben számszerű jellemzőt, még leginkább az „érdemjegy” jöhetne szóba, ha azt nem foglalná le az iskolai osztályzat. Mindenesetre a FOM is egy mentáció és egy céltárgy hasonlóságának mértékét fejezi ki, csak az eggidieknél érzékenyebben. Alkalmazását Edwin C. May és munkatársai egy 1990-es cikkükben foglalták össze (May és mások 1990).
Annyiban köze van a Targ-féle fogalmi jellemzőkhöz (7.422. alfejezet), hogy a céltárgyakat és a mentációkat itt is fogalmak együttesére írták át. Csak itt egyrészt nem a mentációkból, hanem a lehetséges céltárgyakból indultak ki, másrészt nem külön-külön jellemzőket választottak az egyes céltárgyakhoz, hanem egyetlen univerzális jellemzőhalmazt az összeshez. Ők történetesen képekkel dolgoztak, mégpedig összesen százzal, amelyek húsz ötös csoportba voltak osztva, és minden próbában először a csoportot, majd abból a próba aktuális célképét választották ki véletlenszerűen. A 7.421 alfejezet meggondolásai szerint ezek már optimalizált képek voltak, emberek és közeli felvételek nélkül. Az univerzális képjellemzők között elvont geometriai alakzatok (pl. háromszög, kör, V-alak stb.) éppúgy szerepeltek, mint a helyszín konkrét elemei (pl. híd, kastély, út stb.) és valamilyen tulajdonságot leíró fogalmak (pl. mesterséges, fénylő, romos stb.). Ha jól számoltam össze, több nekifutás után végül 131 ilyen képjellemzőben állapodtak meg:

Konkrétak:
Erőd, kastély, palota, templom (vagy más egyházi épület, pl. kolostor), mecset, pagoda, amfiteátrum, híd, gát, hajók, móló, motorizált jármű, oszlop, torony, szökőkút, kerítés, boltív, fal, emlékmű, út, kikötő, oázis, szántóföld (vagy kert vagy gyümölcsös), ipari terület, üdülő, vallási célú hely, mechanikai tárgyak, műszaki környezet, kereskedelmi célú hely, természeti környezet, városi környezet, falusi környezet, törtélelmi vagy régészeti helyszín, rom, plató, vízesés, gleccser, csatorna, sivatag, erdő, dzsungel, mocsár, izolált település, kisváros, nagyváros, hegycsúcs, dombok, hegyek, sziklafal, síkság, völgy, kanyon, kráter, behatárolatlan víz, behatárolt víz, részben behatárolt víz (pl. öböl), sziget, folyó (vagy patak), partvonal, növényzet.

Elvontak:
Sárga, narancssárga, piros, kék, zöld, lila, barna, fekete, fehér, szürke, fénylő, aranyszínű, ezüstszínű, krómszínű, rézszínű, nehezen kivehető, felhős, régies, erodált, sima, elmosódott, szemcsés, töredezett, csíkos, meleg, hideg, nedves, száraz, áramló, implikált mozgás, zsúfolt, békés, zárt, nyílt, rendezett, rendezetlen, épületek, emelkedő, lapos, világos és sötét részek együtt, határvonalak, föld – víz határ, föld – ég határ, egyetlen hangsúlyos elem, elemek szokatlan együttese, emberi készítmény, emberi készítmények hiánya, négyszög, háromszög, másféle sokszög, rács, kör (vagy ovális alak), gyűrűalak, henger, kúp, félkör (vagy boltív), szabálytalan alakok, ismétlődő motívum, lépcsős, párhuzamos vonal, függőleges vonal, vízszintes vonal, V-alak, fordított V-alak, más szögek, ív, hullámvonal, spirál, kanyargó vonal.

Hangsúlyozni kell, hogy a fenti képjellemző kategóriák kifejezetten az SRI kísérleteiben alkalmazott céltárgyakhoz készültek. Közülük az elvont jellemzők valószínűleg jól használhatók másféle céltárgyakon is, a konkrétakat azonban érdemes szükség szerint megváltoztatni és/vagy kiegészíteni. A „pagoda” például nyilván kihagyandó, ha tudjuk, hogy saját céltárgyainkon sehol nem fordul elő, míg a helyére bevehetjük például a világítótornyot, ha az előfordul. Amikor a célképek nem helyszíneket, hanem például tárgyakat ábrázolnak, azokra egész más konkrét jellemzők lehetnek érvényesek.
A FOM-elemzés további új eleme, hogy az egyes képjellemzők jelenlétét a célképeken nem egyszerűen „igen vagy nem” alapon határozzák meg, hanem az úgynevezett fuzzy logika szerint. Ez azt jelenti, hogy az illető képjellemző minden célképen kap egy számot 0 és 1 között aszerint, hogy jelenléte a képen mennyire látszik fontosnak. Ezt hívjuk fontossági értéknek. Ahogy May és munkatársai fogalmaznak, a kódolónak a következő kérdésre kell válaszolnia: „Vizuálisan milyen fontos ez az elem a képen?” („How visually important is this element to this photograph?”) Ilyenkor kifejezetten csak a látható dolgok jönnek számításba, következtetni nem szabad; ha például a kép a Grand Canyon fentről, de az alján kanyargó Colorado folyó nem látszik, akkor a „folyó” nulla fontossági értéket kap. Az SRI minden célképét előbb egymástól függetlenül három kódoló látta el ilyen értékekkel, mind a 131 képjellemzőre, majd a végső értékeket közösen határozták meg. Mindez még az illető képekkel való kísérletek kezdete előtt történt, nehogy a mentációk ismerete esetleg befolyásolja a fontossági értékeket.
A kódolás nem egyszerű feladat, a kódolók figyelmetlensége sokat ronthat a későbbi eredményen. Aki ezt az eljárást alkalmazni akarja, mindenképp érdemes May-ék eredeti közleményét alaposan tanulmányoznia, mert abban még jó néhány megszívlelendő módszertani tanácsot talál.
A mentációk tartalmát szintén az univerzális képjellemzőkre kódolják át ugyanezzel a fuzzy logikával, a következő kérdésre válaszolva: „Mennyire biztos, hogy ez az elem jelen van ebben a mentációban?” („To what degree am I, the analyst, convinced that this element is represented in this response?”) Erre a kérdésre a zsűri szintén egy 0 és 1 közötti számmal felel, amit a képen kapott fontossági érték analógiájára itt jelenléti értéknek nevezünk. Magától értetődik, hogy aki ezt a kódolást végzi, az nem tudhatja, hogy az adott mentáció próbájában mi volt a célkép. Az SRI-ben bevezetett konvenció szerint a vevő által szóban is megnevezett képjellemző (pl. odaírja, hogy „ez egy folyó”) kötelezően 1 jelenléti értéket kap.
A többi már egyszerű számítás, amit manapság célszerűen géppel végeztetünk. Jelöljük az i-edik képjellemző jelenléti értékét a j-edik mentációban M_ij-vel, és fontossági értékét a k-adik célképen C_ik-val. Kiszámítjuk a kezelt, azaz j-edik mentáció pontosságát (accuracy) az illető, azaz k-adik célképre vonatkozóan a következő módon:

Acc_jk = (_iΣmin(M_ijC_ik))/_iΣ(C_ik)                 (7.3)

ahol az i indexre az összegezést a képjellemzők teljes halmazán kell elvégezni.
Szavakban: vesszük minden képjellemzőre a mentációban kapott fontossági érték és célképen kapott jelenléti érték közül a kisebbet, és ezeket összeadjuk; utána az összeget elosztjuk a képjellemzőknek az illető célképen kapott jelenléti értékei összegével. A pontosság annál nagyobb, minél több képjellemző szerepel minél nagyobb értékkel mind a célképen, mind a mentációban, és minél kevesebb olyan képjellemző van, ami kizárólag a célképen szerepel, a mentációban nem vagy csak alig. Maximális értéke 1, ami akkor jön ki, ha a kép minden jelen lévő eleme a mentációban is jelen van, méghozzá ugyanakkora fontossági értékkel, amekkora az elem jelenléti értéke a képen. Minimális értéke pedig 0, ha a mentáción és a képen közös elem egyáltalán nincs, még a legkisebb mértékben sem.
Ez azonban még nem elég. Gondoljuk meg: ha egy vevő a mentációjában felsorolja az összes lehetséges képjellemzőt, akkor a pontosság a maximális 1 értékű lesz, holott ekkor nincs okunk ESP-átvitelre következtetni. Ezért kiszámítjuk a megbízhatóságot (reliability) is a következő módon:

Rel_jk = (_iΣmin(M_ijC_ik))/_iΣ(M_ik)                 (7.4)

szintén az összes képjellemzőre összegezve.
Az előző képlethez képest az a különbség, hogy itt a mentáció jelenléti értékeinek összegével osztunk. Ha tehát a vevő parttalanul mindent felsorol, akkor a nevező igen nagy lesz, a megbízhatóság pedig kicsi.
A FOM értéke értelemszerűen a pontosság és a megbízhatóság szorzata:

FOM_jk = Acc_jkRel_jk                 (7.5)

Most képzeljük el, hogy ezt a számítást elvégeztük a kísérlet egy adott próbájában a mentáció és minden lehetséges célkép között, majd a kapott FOM értékeket nagyság szerint sorbarakjuk. (Ehhez még nem kell tudni, hogy az „igazi” melyik kép volt.) Ha mondjuk van 100 képünk, ez 100 darab FOM. Amennyiben nem működött ESP, az „igazi” képpel kapott FOM a sorrendben bárhova azonos valószínűséggel kerülhet; hogy hova kerül, az teljesen a véletlentől függ. Ha tehát mondjuk bekerül az első ötbe (ez esetben egyszersmind az első öt százalékba is), és ebből arra következtetünk, hogy működött ESP, akkor legfeljebb 5% valószínűséggel hibázunk. Ismerős okfejtés, ugye? Bizony, ez a nagy előnye a FOM-elemzésnek: így már egyetlen mentációval is végezhetünk statisztikai próbát! Vagy általánosabban, kapunk egy mérőszámot arról, hogy a mentáció és a célkép hasonlósága a kísérlet adott próbájában mennyire meggyőző. Ennek akkor van nagy jelentősége, amikor a módszert a gyakorlatban akarjuk alkalmazni (erről később), mert így az alkalmazás előtt felbecsülhetjük, hogy mekkora kockázatot vállalunk.
A FOM számítását az SRI kutatói némileg egyszerűbbé tették azzal, hogy a képjellemzők kódolását 0,1-es lépésekre korlátozták, arra számítva, hogy a kódolók úgyse akarnak ennél finomabban becsülni. A célképek esetében pedig amelyik képjellemző 0,2 vagy ennél kisebb értéket kapott, azt elhanyagolták, azaz nullának tekintették, amelyik pedig ennél nagyobbat, azt egynek. A fuzzy logika elméletében ennek a transzformációnak a neve alfa-vágás, angolul alpha-cut. Vagyis a fuzzy logikát átváltották közönséges (éles) logikára: minden képjellemző vagy jelen volt a kódolt képen, vagy nem, közbülső eseteket kizárva. Emögött az a meggondolás áll, hogy tapasztalataik szerint az ESP nem szokta jobban átvinni egy céltárgy látványosabb elemeit a kevésbé látványosaknál, így nem volt érdemes az utóbbiakat kisebb súllyal venni figyelembe az előbbieknél. A mentáció esetében ilyen szempont nincs, ott megmaradtak a fuzzy logika mellett.
A FOM-elemzést személyre szabottá lehet tenni, ha valahonnan már tudjuk, hogy a vevő milyen képjellemzők jelenlétét vagy hiányát érzi meg jobban vagy kevésbé az átlagosnál. A 7.3 és 7.4 képletekben a képjellemzők jelenléti, illetve fontossági értékeit súlyozni lehet; ez a lehetőség szerepel a FOM kidolgozóinak 1990-es közleményében, de tudomásom szerint ők is csak egyetlen kísérletben alkalmazták, aztán felhagytak vele.
A FOM-elemzés arra is alkalmas, hogy mennyiségileg jellemezzük a kísérlet célképeinek páronkénti hasonlóságát egymáshoz, hiszen a 7.3 – 7.5 képleteket alkalmazni lehet két célkép adataira. Ez azért hasznos, mert a zsűrizési képcsoportok tagjainak célszerű minél különbözőbbeknek lenniük. A módszer konkrét részletei megtalálhatók May és mások (1990), illetve Utts (1988) cikkében.

7.424. A távolbalátással átvitt információ mennyisége
A 7.33. alfejezetben kiszámítottuk az átvitt információ mennyiségét tipikus választásos és Ganzfeld-kísérletekben: az eredmény próbánként átlagosan 2 ezrebdit, illetve 18 – 36 ezredbit volt. Olyan távolbalátási kísérletekben, ahol általában képeket használtak, és a zsűri öt képből álló csoportokkal dolgozott, a katonai programban kiképzett legeredményesebb részvevők – nincsenek sokan, egy kézen megszámlálhatók – a véletlen szerinti 20% találatarány helyett 35 és 40% közötti találatarányt szoktak elérni. Egyötödös véletlen valószínűség esetén 35% találataránynak a Kullback-képlet szerint (3.35. alfejezet 3.15. képlete) 88 ezredbit, 40%-nak pedig 151 ezredbit felel meg. Még mindig nem világrengető, de többszöröse a Ganzfeldes eredménynek; persze ennyit el is várhatunk, hiszen itt többszázas létszámból kiválasztott és több éven át szisztematikusan kiképzett emberekről van szó, nem is beszélve a rájuk fordított és a polgári pszí-kutatás költségeit messze meghaladó dollárösszegről. (Hogy ez mennyi volt, arról ma is csak találgatások vannak.)
A FOM-elemzésben alkalmazott képjellemzők módot adnak arra, hogy megvizsgáljuk: melyikük mennyire járul hozzá az információ átviteléhez. Más szóval, hogy egy-egy képjellemző egy kísérlet próbáiban átlagosan mennyi információt vitt át. Egy ilyen számítást 1990-ben elvégeztem a katonai program egyik legjobbnak tartott távolbalátási vevőjével, Joseph W. McMoneagle-lel végzett kísérlet adatain.
Ebben a számításban minden képjellemzőt külön-külön kezelünk, egymástól függetlenül, és így határozzuk meg az általuk átvitt információt. Abból a szempontból ők természetesen nem függetlenek, hogy legtöbbjük előfordulása bizonyos mértékig együtt jár néhány másikuk előfordulásával. (Például ha a folyó jelenléti értéke nem nulla, akkor valószínűleg a föld – víz határ jelenléti értéke sem az.) Ezért az általuk átvitt információmennyiségeket nem lehet a végén összeadni avégből, hogy megkapjuk a teljes mentáció által átvitt információmennyiséget, hiszen annak bizonyos részeit így többször vennénk figyelembe. Mint emlékezhetünk rá (3.36. alfejezet), az átvitt információmennyiség soha nem negatív (nullánál nem kisebb), pszí-hibázás esetén sem; ezért most célszerű bevezetnünk azt a konvenciót, hogy ha egy képjellemző félrevezető jellegűnek bizonyul, azaz a vevő inkább akkor hajlamos odaképzelni, amikor a céltárgyon nem fordul elő, akkor az általa átvitt információmennyiséget negatívnak tekintjük.
Legyen az épp munkába vett képjellemző mondjuk a „vízesés”. Először kiszámítjuk, hogy a vevő ezt a képjellemzőt milyen valószínűséggel szerepelteti a mentációiban: összeadjuk a „vízesés” jelenléti értékeit és az összeget elosztjuk a próbák számával. (Vagyis egy-egy tört értékű jelenlétet úgy fogunk fel, mintha több azonos próbából a kódoló ilyen arányban döntene úgy, hogy a „vízesés” a mentációban jelen van.) Ez az általános előfordulási valószínűség fogja a „véletlen találati valószínűség” szerepét játszani mindazokban a próbákban, ahol a vízesés a célképen előfordult. Az ilyen próbák egyértelműen azonosíthatók, mivel az alfa-vágás után minden próbáról meg tudjuk állapítani, hogy a célképén vízesés előfordult-e. Az aktuális találati valószínűség pedig, az előbbivel azonos meggondolás szerint, a vízesés jelenléti értékeinek átlaga lesz ugyenezekben a „vízeséses” próbákban, ahol tehát a célképen volt vízesés.
Nézzünk erre egy számpéldát. A kísérlet álljon 10 próbából, és közülük legyen a harmadik és a hetedik célképén vízesés. Tegyük fel, hogy a harmadikon a mentációban is van, mégpedig 0,5 jelenléti értékkel; ezen kívül van még a negyedikben 0,3 és a kilencedikben 0,4 jelenléti értékkel. A véletlen találati valószínűség így (0,5+0,3+0,4)/10=0,12. Az aktuális pedig 0,5/2=0,25. Innen a kullback-információ értéke, amit a vízesés jelenléte átvitt, és amit I(vízesés+)-szal jelölünk, mert lesz majd egy I(vízesés-) is:

I(vízesés+) = 0,25log(0,25/0,12) + 0,75log(0,75/0,88) = 0,09 bit                 (7.6)

Nem elég azonban csak az olyan próbákkal számolni, ahol volt vízesés a céltárgyon. Az sem mindegy, hogy ahol nem volt, ott a vevő mennyire fantáziált róla mégis. A vízesés hiánya is információ, tehát az ő átvitelének információmennyiségét is ki kell számítanunk. A recept megvan hozzá, ugynazt kell tennünk a vízesés hiányával, amit az imént tettünk a vízesés jelenlétével. A vízesés-hiány véletlen valószínűsége nyilván a vízesés jelenlétére kapott 0,12 komplementere (azaz 1-ből kivont értéke): 0,88. Az aktuális találati valószínűség pedig mindazon próbák jelenléti értékeinek komplementer értéke, amelyekben a célképen nem volt vízesés: (1+1+0,7+1+1+1+0,6+1)/8=0,91. Innen

I(vízesés-) = (0,91/0,88)log(0,91/0,8) + (0,09/0,12)log(0,09/0,12) = 0,007                 (7.7)

Még a vízesés hiánya is pozitív járulékot ad, mert aktuális találati valószínűsége (0,91) nagyobb a saját véletlen találati valószínűségénél (0,88). A vízesés jelenléte mennyiségileg sokkal több információt közvetített; ehhez a hiányét hozzáadva az együttes információmennyiség csak kicsit nő, kerekítve 0,1 bitre (7.6 képlet). Ennyi tehát az az információmennyiség, amit példánkban a „vízesés” képelem próbánkénti átlagban átvitt.
McMoneagle kísérletében a legjobb és a legrosszabb, vagyis az átvitt információ szerinti sorrendben az első és az utolsó tíz helyre került képjellemzők a 7.3. táblázaton láthatók:

7.425. A képi entrópiagradiens
Az entrópia matematikai fogalmával már találkoztunk a 3.32. alfejezetben: ott eseményrendszer entrópiájáról volt szó, ami jellemzi a megfigyelő előzetes bizonytalanságának mértékét arra nézve, hogy melyik esemény következik majd be. A fogalom értelme azonban általánosabb, másféle bizonytalanságok számszerűsítésére is használják. Szokták például mondani, hogy az entrópia általában a rendezetlenség fokmérője. Mint ilyen, fontos szerepet játszik a fizika energiával összefüggő folyamataiban, mivel az energia egyik alapvető formája, a hőenergia, intim kapcsolatban van az anyag részecskéinek rendezettségével, illetve rendezetlenségével.
May és munkatársainak figyelmét az entrópiára az a megfigyelésük terelte rá, hogy a rendellenes megismerés – ahogy ők az ESP-t hívták – különösen jól működött akkor, amikor a céltárgy kiváltképp dinamikus volt. Vagyis amikor az energia és az entrópia nagy változásaival járt együtt, mint például földalatti atomrobbantások, részecskegyorsítók vagy rakétakilövések esetén (May 2006). A kémprogram részvevőit ugyanis többek között ilyen céltárgyakon képezték ki, először természetesen hazaiakon, amiken a próbák eredménye ellenőrizhető volt. (Így egyúttal azt is vizsgálták, hogy a módszerrel az ellenség mennyit tudhat meg az amerikai létesítményekről.) Vegyük észre, hogy nem maga a nagy entrópia számított, hanem a nagy entrópiaváltozás: ezért mindjárt arra gondoltak, hogy a képi céltárgyakon sem az erős rendezetlenség lehet ígéretes, hanem a rendezetlenség térbeli változásai.
Egy színes kép pontjait jellemezni lehet a három alapszín ottani intenzitásával. A számítógépek monitorján például a három alapszín a piros, a zöld és a kék; minden árnyalatot ezekből állítanak elő. Vagy tekinthetjük a színtől független fényintenzitást az egyes pontokban; azok eloszlására a 3.32. alfejezet 3.6 entrópiaképlete éppúgy alkalmazható, mint valószínűségekre, ahogy a 7.11. ábra szemlélteti (May 2006):

7.11 ábra. A fényintenzitás eloszlásának entrópiája a Golden Gate híd képén. Az intenzitást minden képpontban egy j=0 és j=255 közötti szám jellemzi. p_j értéke azt adja meg, hogy a j intenzitás a képen milyen arányban fordul elő, vagy másképp: ha véletlenszerűen kiválasztunk egy képpontot, mekkora annak valószínűsége, hogy ott a fényintenzitás j.

7.4251. Korrelációszámítás
Ezzel az eljárással két változó konzekvens együttjárásának mértékét határozzuk meg. Például mindenki érzi, hogy az emberek testmagassága és testsúlya között van összefüggés: minél magasabb valaki, tipikusan annál súlyosabb. Azt is érezzük azonban, hogy ez az összefüggés csak tendenciaszerűen érvényesül: vannak ellenpéldák, amikor két ember közül a magasabb egyúttal könnyebb. Az összefüggés tehát statisztikai természetű.
A 7.12. ábrán két változó közötti kapcsolat négy példája látható. A diagramok két tengelyén a két változó lehetséges értékei szerepelnek, a pontok pedig a két változó együttes megvalósulásai (például a magasságé és a súlyé egy-egy emberben). Az ilyen típusú diagramot a statisztikában pontdiagramnak hívják.

7.12 ábra. Két változó statisztikus kapcsolatának négy tipikus esete.

7.43. A távolbalátás néhány változata
Még a PEAR laboratórium (lásd 5.5. alfejezet) létrehozása előtt Brenda Dunne és egy kollégája prekognitív távolbalátásról végzett kísérletet, amelyben a vevő mentációja a célhelyszín kijelölése előtt készült el (Dunne és Bisaha 1979). A kísérletben két vevő vett részt, összesen 8 próbával. A célhelyszíneket egy 100-elemű listából választották ki. A helyszínekről az odalátogató demarkációs csapat (itt egyetlen személy) fényképeket készített, és a zsűri ezeket hasonlította össze a mentációval. A stanfordi módszerhez képest annyi volt az eltérés, hogy minden próbát más személy zsürizett; így nem befolyásolták őket az előző próbák, ez a változat tehát javításként értékelhető. Itt is fennállt azonban az időjárási és általában a környezeti információ átszivárgásának veszélye (lásd 7.41. alfejezet). A próbákat a rangösszeg módszerével értékelték ki (7.312. alfejezet). A kísérlet szignifikánsan pozitív eredményű lett, 0,01 szinten; a nyolc próba közül a célhelyszínt a zsűri 4 esetben sorolta az első helyre, a rangszámok összege 20 volt.
Ugyanők hét olyan próbát is végeztek, amelyekben egyszerre két vevő működött egymástól függetlenül (Bisaha és Dunne 1979). Mindkettőjük eredménye 0,01 szinten szignifikáns lett, és ugyanígy a kettejük mentációinak egymással való összevetése is. Ez utóbbiról azonban a kutatók megjegyzik (122. oldal): “A vevők között nem lehet telepatikus kommunikációra következtetni. Mentációik elegendően különböztek egymástól ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen: mindketten ugyanazt a célhelyszínt észlelték, de benyomásaikban egyéni, egymásétól különböző megismerési folyamataik és értelmezéseik tükröződtek.” (“No indication of telepathic communication between percipients can be deduced. The reports of percipients in each pair differed enough to make it obvious that while both percipients were percieving the same target, the perceptions reflected individual differences in cognitive processing of information and interpretation.”) Ez a megállapítás elég furcsa annak fényében, hogy mint említettem, a két vevő mentációit a szokásos zsűrizés módszerével összehasonlítva azok szignifikánsan egymáshoz hasonlónak bizonyultak. A távolbalátásról szintén nagy tapasztalattal rendelkező Edwin C. May és James P. Spottiswoode szerint egyszerre több vevőt alkalmazni épp azért nem érdemes, mert tudattalan telepatikus összehangolódásuk gyakran eltéríti őket a céltárgytól (May és Spottiswoode, személyes közlések).
Bisaha és Dunne (1979) harmadik kísérletében az USA Wisconsin államában tartózkodó vevő olyan kelet-európai helyszínekről próbált benyomásokat szerezni, amelyeket az adó 23,5 vagy 24,5 órával a mentáció elkészülte után keresett fel. Ez tehát a távolbalátás nagy távolságú és egyúttal prekogníciós üzemmódú változata volt. Itt a vevők és az adók egyaránt zsűriztek, továbbá egy harmadik személy is egymástól függetlenül, összesítésben mindhárman 0,01 szinten szignifikáns eredménnyel.
A prekognitív távolbalátás szerepelt Puthoff és Targ korai kutatási programjában is (Puthoff és Targ 1979). Négy ilyen próbát végeztek, vevőként a már előbb is igen sikeres Hella Hammid fényképésznővel. A zsűri a célhelyszínt mind a négy próbában első helyre rangsorolta. Később a katonai alkalmazás során ilyen próbákat rendszeresen végeztek, a módszerről és saját, a jövőre vonatkozó benyomásairól az egyik részvevő, Joseph McMoneagle könyvet is írt (McMoneagle 1998). Marilyn Schlitz Elmar Gruberrel (1980, 1981) és JoMarie Haighttel (1984) végzett nagy távolságú kísérletei szintén szignifikáns eredményt hoztak.
A távolbalátás egy különös, Ingo Swann ötletéből kinőtt változatát próbálták ki még aránylag a katonai program kezdetén: ebben a célhelyszínt annak földrajzi koordinátáival adták meg a vevőnek. Egy-egy próba menetét Joseph McMoneagle (1997a, 132. oldal) így írja le:
(“Válasszon ki egy célhelyszínt valahol a világon egy olyan személy, akinek más köze nem lesz a kísérlethez. Egy papírlapra írd fel a célhelyszín nevét, vagy azt, hogy ott mi található, és a lapot tedd be egy kettős falú, átlátszatlan borítékba. A borítékra kívül írd rá a célhelyszín koordinátáit fok, perc és másodperc bontásban. A próba elején a kikérdező olvassa fel a vevőnek ezeket a koordinátákat. Amikor a próbának vége, nyisd fel a borítékot, és mutasd meg a vevőnek, hogy mi volt a célhelyszín.”
(“Have someone who is not going to be involved in the experiment select a target somewhere in the world. Write the name of the target or what it is on a card and slip this into a double-wrapped opaque envelope. On the exterior of the envelope write the coordinates by degree, minutes, and seconds. Have the interviewer read the coordinates to the remote viewer at the beginning of the session. After the session is over, open the envelope and show the remote viewer what is targeted.”)
A másodperces kijelölés közepes szélességi fokokon kb. 30 m felbontóképességet jelent, ami elég a legtöbb helyszín azonosításához. A katonai program során a célhelyszínek koordinátás megadására alapozva részletes technikát fejlesztettek ki, amit a programban kiterjedten alkalmaztak. Az eredmények nagy része ma is titkos, de a kutatóknak semmi kétségük sincs afelől, hogy a távolbalátás így éppolyan jól működik, mint a céltárgyak másfajta kijelölésével.
A kétkedők természetesen feltételezték, hogy a vevők előre megtanulhatták egy csomó lehetséges célhelyszín koordinátáit, és a kísérletben egyiket-másikat felismerve ESP nélkül is le tudták írni azokat. E kritikát kivédendő a következő lépésben a koordinátákat megfeleltették előbb a hadsereg saját (kódolt) koordinátáinak, majd véletlenszerűen kisorsolt kódszámoknak, és a vevő csak azokat ismerhette meg. Ahogy McMoneagle írja “Remote viewing secrets” című könyvében (McMoneagle 2000, 76. oldal), “...a vevő mégis eljutott a szándékolt helyszínhez igen kevés nehézséggel. A borítékon a koordináták helyett nemsokára már csaknem bármi lehetett, ami a célhelyszíneket továbbra is meg tudta különböztetni egymástól.” (“...the remote viewer still went to the inteded target with very little trouble. The target coordinates quickly became almost anything that was written on the exterior of the envelope that might continue to differentiate one target from another.”)
Ezzel a módszerrel akár a Föld túlfelén lévő helyszíneket is lehetett “távolbalátni”. Az ilyenekkel kapcsolatban McMoneagle hangsúlyozza (76 77. oldal): “Mivel a próba befejezése és az eredmény kiértékelése után most a vevő nem mehet el a helyszínre, szükséges, hogy arról lehetőség szerint mégis megkapjon minden visszajelzést.” (“Since there is no outbounder site that the remote viewer can visit for feedback after the remote viewing has been completed and information evaluated, it becomes necessary to provide the viewer with as much information as is feasible about the original target after the remote viewing has been completed.”) Erre a célra gyakran az illető helyszínről készült fotókat alkalmaztak, amiket persze a próba vége előtt a részvevők egyike sem ismerhetett meg.

7.44. A visszajelzés szerepe
Megggondolva, hogy az előző alfejezetben leírt változatok mind ugyanolyan működőképesek voltak, az embernek eszébe juthat róluk az eltört ujjú páciens esete (5.52. alfejezet). Itt a közös momentum, amivel mindegyiket értelmezni lehet, a vevőnek adott visszajelzés: ha az ESP tulajdonképppen úgy működik, hogy a visszajelzéskor a vevő saját élménye hat időben visszafelé, akkor nyilvánvalóan mindegy, hogy a próba idején a célhelyszínt vagy célképet milyen módon adják meg. Ráadásul mint a prekognitív időzítéssel kapcsolatban láttuk (6.22. alfejezet), ott a legelfogadhatóbb hipotézisnek egyelőre épp a saját élmény visszahatása látszik. Érthető tehát, hogy születtek kísérletek a visszajelzés szerepének tisztázásra.
Elisabeth Targ, Russell Targ és Oiliver Lichtarge (1985) a legközvetlenebb módszert választotta: képeket alkalmazó távolbalátás-kísérletben nem adtak visszajelzést, méghozzá olyan módon, hogy az egyes próbák konkrét célképét sem a vevő, sem a kikérdező nem ismerhette meg. Hogy azonban valamilyen visszajelzés mégis legyen – ezt a vevő motiválása szempontjából fontosnak tartották -, a diafilmként vetített fekete-fehér célképekre egy-egy véletlenszerűen választott színt is rávetítettek, és a próbák végén vagy ezt a színt, vagy magát a képet mutatták meg. Két, előzőleg már többször sikeresnek bizonyult vevő végzett így hat-hat próbát, mindketten hármat szín- és hármat kép-visszajelzéssel.
Az egyik szerző egy előzetes, választásos módszerrel kapott eredménye (Targ és Tart 1985) alapján azt várták, hogy visszajelzés nélkül is szignifikáns pozitív eredmény jön ki. A képekre valóban így lett, már hat összesített próbából is 0,05 szinten. Ez azonban két okból kevésbé meggyőző, mint amilyennek első pillantásra látszik. Mivel mind a színekre, mind a képekre volt egy visszajelzéses és egy vissszajelzés nélküli üzemmód, ez összesen négy statisztikai próbát jelent; mégpedig a nullhipotézis szerint egymástól független próbákat, tehát a kapott 0,05 elsőfajú hibavalószínűség a valóságban négyszer ennyi, azaz 0,2. Ugyanis a többi három próba nem lett szignifikáns. Ez különösen gyanús annak tudatában, hogy a két vevővel előzőleg szinte rutinszerűen sikerültek a távolbalátási kísérletek. A visszajelzéses próbák véletlenszerű eredménye Targék szerint talán annak a körülménynek tulajdonítható, hogy “a kísérleti személyek tudták, hogy minket csak a visszajelzés nélküli próbák eredménye érdekel, így elképzelhető, hogy prekognitív módon azonosították ezeket a próbákat, és csak rájuk koncentráltak”.) (“...The subjects knew we were interested only in the results of the nonfeedback trials, so they conceivably could have precognitively discovered on which trials they would receive no feedback and focused their attention only on those.”) Azt a lehetőséget nem vették számba, hogy a visszajelzéses és visszajelzés nélküli próbákat elvileg véletlenszerűen kijelölő kísérletvezető érzett rá prekognícióval az ő hipotézisének megfelelő eredményt hozó szortírozásra (lásd 3.224. alfejezet). Az adott esetben nem tudjuk eldönteni, hogy melyik értelmezés a helyes, de ha esetleg a kísérletvezető “ügyes” prekognitív szortírozása, akkor az eredmény nem cáfolja a visszajelzés szükségességét, hiszen az illető kísérletvezető arról az eredményről mindenesetre kapott visszajelzést, ami neki fontos volt.
Egy másik kísérletben Edwin C. May, Nevin D. Lantz, és Thomas Piantanida (1990) közvetettebb módszert alkalmazott: a visszajelzést a kép igen rövid ideig tartó felvillantásával adták, az erre a célra alkalmazott, tachisztoszkóp nevű eszközzel, variálva a felvillantás intenzitását, és azt mérték, hogy a vétel sikere ettől az intenzitástól függ-e. Az egyes visszajelzési intenzitások véletlenszerű sorrendben követték egymást. A célképeket a vevőn kívül más még ilyen gyengített formában sem láthatta; a zsűrivel például nem tudatták, hogy az általuk próbánként sorba rendezett hét kép közül melyik volt az igazi.
Négy vevő végzett egyenként 40 próbát, hetenként átlagban ötöt. Mind a négyen erősen hittek abban, hogy a sikerhez nincs szükség visszajelzésre. Az eredmény, amit a rangösszeg módszerével értékeltek ki (7.312. alfejezet), két állításban foglalható össze. Először, a teljes kísérletben a rangösszeg 0,01 szignifikanciaszinten kisebb volt a véletlen szerint várhatónál, tehát valószínű, hogy működött ESP. Másodszor, az egyes visszajelzési intenzitásokhoz tartozó rangösszegek nem mutattak semmilyen tendenciát az intenzitás függvényében. Ebből azt a következtetést lehetett levonni, hogy a visszajelzés a távolbalátás mechanizmusában nem játszik lényeges szerepet.

7.45. Asszociatív távolbalátás
Képzeljük el, hogy prekognícióval nyerni akarunk a tőzsdén, ráérezve egy kiválasztott cég vagy termék árfolyamának tendenciájára: minden délután megtippeljük a másnapi tendenciát, és ha az index felfelé fog menni, akkor vásárolunk, ha lefelé, akkor eladunk, ha pedig változatlan marad, akkor nem kötünk üzletet. A bökkenő természetesen az, hogy századbites információval ez nagyon kockázatos vállalkozás, az elkerülhetetlen költségeket beleszámítva szinte biztos, hogy hosszú távon így nemigen gazdagodhatunk meg. Tudjuk azonban, hogy távolbalátással az egy aktusban megszerzett prekognitív információ felmehet 1 – 2 tizedbitig (7.424. alfejezet), ami sokkal ígéretesebb. Nem lehetne a tőzsde tendenciájának tippelését valahogy átjátszani távolbalátásra?
De bizony lehet, és nem is túl komplikáltan. Ezt is a Stanford Research Institute kutatói találták is, akikről már volt szó a 7.41. alfejezetben. Ha van egy viszonylag tehetséges távolbalátónk, azt mondjuk neki ma délután: “Kati, holnap este mutatok majd neked egy képet. Ebből a fiókból veszem elő, és te itt asztalon pillantod meg. Most légy szíves, rajzold le nekem, hogy mit fogsz látni rajta!”
Kati mentációjának elkészülte után egy barátunk kiválaszt három képet, egymástól minél különbözőbbeket. Előre eldönti, hogy amennyiben holnap a megcélzott tőzsdeárfolyam nő, akkor Katinak zárás után az A képet mutatom meg, ha csökken, akkor a B-t, ha nem változik, akkor a C-t. Ezt azonban nem mondja meg nekem, csak odaadja a képeket kommentár nélkül. Én összehasonlítom azokat Kati mentációjával, és megállapítom hasonlósági sorrendjüket. Tegyük fel, hogy a mentáció legjobban a B képhez hasonlít. Ezt közlöm a barátommal, aki ebből megtudja, hogy ha Kati “jól látott”, akkor az árfolyam lefelé fog menni, mert ez esetben látja ő majd a B képet. Másnap tehát a tőzsdén az árfolyam csökkenésére kell játszania. Így is tesz. Este aztán közli velem, hogy az árfolyam akkor már tudott tendenciájától függően Katinak melyik képet kell megmutatnom. Ha jól dolgoztunk, akkor ez tényleg a B kép lesz, közben pedig nyertünk egy kalap pénzt. Ezt az eljárást hívják asszociatív távolbalátásnak (associative remote viewing) azon az alapon, hogy a távolbalátás céltárgyaihoz egy-egy eseményt asszociálunk (magyarul társítunk).
Mindezt persze sokkal könnyebb elmondani, mint megvalósítani, legalábbis a siker reális reményével. Emlékszünk a 3.423. alfejezetből: az ESP-vételre a részvevők mindenfajta lelki feszültsége igen káros hatással van. Márpedig ha az ember fejében ott motoszkál a gondolat, hogy az épp végzett távolbalátási próba súlyos pénzek megnyerését vagy elvesztését eredményezheti, nemigen van olyan flegmatikus személy, aki meg tudna maradni az ilyenkor szükséges, könnyedén bizakodó állapotban. Hallom, ahogy többen közbevetik: na és, a kísérlet gyakorlati célját el kell titkolni a vevő elől, akkor majd nem izgul. Csakhogy ebből a szempontból nemcsak a vevő számít, az említett optimális állapotot az egész stábnak fenn kell tartania; márpedig az nem oldható meg – vagy legalábbis eddig nem találtunk rá megoldást –, hogy arról a bizonyos célról senki ne tudjon, se a kísérlet előtt, se alatt, se utána (hiszen itt lehet visszamenőleges hatás is). És nem felejtsük el: még a ma ismert legtehetségesebb vevőktől sem számíthatunk többre, mint hogy a három képre érvényes 1/3 véletlen találati valószínűséget feltornásszák nagyjából 1/2-ig. Vagyis nem elég egyetlen vevővel dolgozni, szükség van többségi-szavazatos átlagolásra (lásd 4.1. alfejezet) és/vagy indexpróbákra (4.2. alfejezet), ami megnöveli egyrészt a részvevők, másrészt a próbák számát. A megfelelő lelkiállapotnak tehát több emberben és hosszabb ideig kell fennmaradnia.
A nehézségek dacára voltak biztató kezdeményezések. Harold Puthoff 7 vevőt alkalmazott 32 próbában a tőzsdén; egy-egy vevő változó számú próbában vett részt, kiegészítve gyakorlópróbákkal. A találatarány 42,9% és 83,3% között változott, az összesített eredmény 0,001 szinten szignifikánsan pozitív lett, a pénzbeli nyereség pedig valamivel több mint 25 000 dollár (Puthoff 1984).
Személyes közlésekből tudom, hogy a katonai program részvevői később is tettek néhány kirándulást a tőzsdére és a lóversenyekre az asszociációs távolbalátás módszerével, ezekről azonban nincs tudományos közlemény. Leginkább ismertté az az eset vált, amikor Russell Targ és néhány munkatársa egyetlen vevőt alkalmazva játszott az ezüst amerikai tőzsdéjén: az első kilenc próbában nyertek, majd addigi nyereségük nagy részét a tizedikben elvesztették. Stephen A. Schwartz – aki a távolbalátást nem asszociatív módon, hanem közvetlenül alkalmazta, elsősorban régészeti feltárásokban – a pszí-kutatók internetes levelezőlistáján beszámolt egy hat próbából álló tőzsdei sorozatról, amikor mindig csak akkor játszottak, amikor az árfolyam a mentáció szerint felfelé tartott. Öt próbában ez be is jött nekik, az árfolyam átlagosan 18 pontot nőtt próbánként; amikor azonban egyszer buktak, akkor 180 pontot esett. James Spottiswoode és munkatársai a módszert egy nevadai kaszinó rulettjén próbálták ki, és nyertek párezer dollárt, de ahogy Spottiswoode fogalmazott: “A kaszinóban nagy zavart keltett, hogy hat ember mindig a maximális 200 dollár tétet teszi fel, nyer, és aztán rögtön távozik. E tapasztalat nyomán azt hiszem, a módszer a gyakorlatban nem válna be arra, hogy többszázezter dollárt nyerjünk.” (“We created a lot of disturbance in the casino by having six people betting the table limit of $200 on one single game and leaving. This experience led me to believe that this is not practicable for an experiment which aims to make hundreds of thousands.")
Érdekes (és szerintem sajnálatos), hogy a kutatók ideológiai beállítottsága még ezt a merőben gyakorlati területet is befolyásolja. New Age körökben igen elterjedt az a nézet, hogy a pszí-jelenségeket saját anyagi előny szerzésére felhasználni valamiféle bűnös dolog, ami büntetést von maga után. Hogy ki büntet, az eléggé homályos, a megszemélyesített Istent náluk gyakran helyettesíti egy általános szellemi világrend, de úgy látszik, büntetni az is tud, mert ilyenkor mindenesetre félnek tőle. Márpedig aki úgy csinál valamit, hogy közben megtorlástól tart, az nyilván nem képes olyan szívvel-lélekkel hajtani a sikerért, ahogy az ilyen kísérletek megkövetelnék. Puthofféknak is talán azért jött össze a 25 000+ dollár, mert előre elhatározottan jótékony célra fordították.