Konrad Lorenz: Salamon király gyűrűje. 104 – 106. oldal.
„Aki csak egy kicsit ismeri a kutyákat, tudja, micsoda hátborzongató bizonyossággal állapítja meg a hűséges kutya, hogy vajon a gazdája a kutya szemszögéből érdektelen céllal távozik-e a szobából, vagy pedig a hőn óhajtott séta kecsegtet. De sok kutya ennél jóval többre képes e téren. Például Tito nevű juhászkutyám ük-ük-ük-üknagymamája ’telepatikus’ úton teljes bizonyossággal tudta, hogy melyik ember megy az idegeimre, és mikor. És egyszerűen semmiféle eszközzel nem lehetett meggátolni abban, hogy az efféle embereknek gyengéden, de nagyon elszántan bele ne harapjon kicsit a hátsó felébe. A tekintélyes, korosabb urak különösen akkor forogtak veszedelemben, ha a viták során a közismert ’és-te-még-egyáltalán-túl-fiatal-vagy-ehhez’-attitűdöt vették fel velem szemben. Mihelyt ugyanis ilyesmit kezdett hangoztatni valamelyik idegen, hamarosan döbbenten kapott ahhoz a bizonyos részéhez, ahol a pontosan végrehajtott büntetés érte. Amire végképp nem találtam soha magyarázatot: a dolog akkor is megbízhatóan funkcionált, ha a szuka történetesen az asztal alatt hevert, vagyis nem láthatta az emberek arcát és gesztusait; de hát akkor meg honnan tudta, hogy ki kivel beszél, és melyikük aki ellentétes véleményen van velem?
Az állatok természetesen nem ’telepatikus úton’ érzik meg ilyen pontosan gazdájuk mindenkori hangulatát. Csak éppen igen sok állatban megvan az a képesség, hogy olyan elképesztően parányi mozdulatokat is észleljenek, amelyek az ember szemét elkerülik. És a kutya, amely tökéletesen összpontosított figyelemmel iparkodik gazdája szolgálatára lenni, a szó szoros értelmében ’csügg az ajkán’, különösen sokra viszi ilyen tekintetben. De figyelemre méltó teljesítményekre képesek a lovak is. Így talán itt helyénvaló megemlékezni néhány bűvészmutatványról, amely egyes állatoknak még amolyan hírnévféleséget is teremtett. Bizonyára sokan emlékeznek ’Okos Jancsira’, de több ’gondolkodó lóról’ tudunk, amelyek még a gyökvonással is boldogultak, sőt Rolf, a csodakutya, egy airdale terrier odáig vitte, hogy tollba mondta úrnőjének a maga végrendeletét.
Minden efféle számoló, beszélő és gondolkodó állat dobogással vagy ugatással ’beszél’, a hangjelek értelmét pedig a morse-ábécé mintájára rögzítették. A mutatványok első látásra csakugyan elképesztőek.
...
Otto Koehlernek volt egy nagyon öreg szürke papagája, amely a tollcsupálás bűnös szenvedélyének hódolt, következésképp szinte tökéletesen csupasz volt, és a Keselyű nevet viselte. Keselyűre a világ minden kincséért sem lehetett volna ráfogni, hogy szép, beszédtehetsége azonban kárpótolt mindezért. Teljesen értelemszerűen köszönt ’jó reggelt’ és ’jó estét’, s ha valamelyik vendég felállt, hogy elbúcsúzzék, borízű hangján jóakaratúan megszólalt: ’Na, a viszontlátásra!’. Megjegyzendő: csak akkor, ha valaki azért állt fel, hogy elbúcsúzzék. A ’gondolkodó’ kutyákhoz hasonlóan Keselyű is beállítódott arra, hogy a legfinomabb, akaratlan jelzésből is észrevegye, ha ’komolyan gondolják a dolgot’, de hogy micsoda jelzésekből, azt soha nem sikerült kiderítenünk. Színlelt búcsúzással ugyanis soha, egyetlenegyszer sem sikerült kiprovokálnunk belőle ezt a köszönést.”