Néhány egyszerű kísérlet parajelenségekkel.

Vassy Zoltán

(3. part, 18. szám, 1994 tavasz.)

Parajelenségekkel többféle szempontból lehet foglalkozni. Sok ember számára ezeknek a jelenségeknek a konkrét spirituális tartalma a lényeges, mások számára az a holisztikus világkép, amit sugallnak; bizonyos jelenségekben lehet hinni egyszerűen ezért, mert hasznosnak bizonyulnak a gyakorlatban (ilyen pl. a "bioenergiás" gyógyítás és változatai), másokban azért, mert valaki egy-egy élményét nem tudja a szokott kauzális módon megmagyarázni (ilyen pl. a telepátia). A másik oldalról: lehet őket tagadni azért, mert nem illenek össze vagy a jól bevált materiális tudomány, vagy a szintén jól bevált vallásos ideológiák tételeivel; vagy azért, mert gyakorlati eredményeik eddig mindig időlegesnek bizonyultak, és feledésbe merültek a divathullám kimerülésével.

Aki azonban még nem döntötte el, hogy parajelenségek léteznek-e, vagy hogy melyek léteznek és melyek nem, annak a döntéshez rendelkezésre áll az emberi megismerés egy igen egyszerű és igen hatékony eszköze. Már amennyiben egyáltalán dönteni szeretne, amit e cikk olvasóiról feltételezek. Ez az eszköz a közönséges józan ész. A parajelenségeket ugyanis többek közt az különbözteti meg a csodáktól, hogy a velük foglalkozók szerint rendelkeznek bizonyos szabályszerűségekkel. Megfelelő körülmények között jó eséllyel előállíthatók. Néhány típusuknak már konszenzussal elfogadott és leírt elmélete is van, amely adott esetekre adott eredményeket ígér. Ezeket pedig ellenőrizni lehet.

1992 és 1993 folyamán a fenti céllal kísérleteket végeztünk az ELTE Kísérleti Pszichológiai Tanszékén, részben az AION Alapítvány eszközeivel és személyi segítségével. Az első jelenségkör, amit kiválasztottunk, a radiesztézia volt. Amint ma már eléggé köztudott, radiesztéziának különféle anyagokból, tárgyakból vagy élőlényekből kiinduló olyan sugárzás emberi észlelését nevezik, amely az ismert fizikai mérőeszközökkel nem mutatható ki. Az ilyen sugárzások észlelése alapvetően szellemi tevékenység, de eredményét speciális eszközökkel - elsősorban ingával vagy vesszővel - fizikailag is megfigyelhetővé lehet tenni.

A kísérletekről videofelvételt készítettünk, annak közzétételéhez a résztvevők írásban hozzájárultak. Olyan radiesztétákkal dolgoztunk, akik vagy aktív természetgyógyászok, vagy elismert személyiségei a terület hazai közéletének, tehát pl. radiesztéziai tanfolyamokat tartanak. Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy részükről mindvégig nagy együttműködési készséget tapasztaltunk. Sohasem okozott nehézséget olyan kísérleti feltételekben megállapodnunk, amelyek egyrészt megfelelnek az ő szokásos munkakörülményeiknek, másrészt lehetővé teszik az objektív értékelést. A mérésekben való részvételért pénzt nem kaptak, ilyen igény nem is merült fel. Nekem személy szerint az a meggyőződésem alakult ki, hogy igen lelkes és jószándékú emberekről van szó, akik radiesztéziai tevékenységükkel elsősorban másoknak akarnak segíteni, és ennek érdekében maguk is törekszenek a jelenségeik természetének minél jobb megismerésére.

Szellemi kérdésfeltevés fényképekről

A radiesztézia egyik alapmódszere az úgynevezett "szellemi megállapodás", és a hozzá kapcsolódó "szellemi kérdésfeltevés". Béky László szavaival: "A kutató megállapodik a vizsgálatot végző műszerrel és saját magával az ingajelekben, azok értelmezésében", továbbá abban, hogy "milyen kérdéseket tesz fel az ingázás során, milyen a kérdések sorrendje, milyen logikai soron kell végigmenni a kívánt eredmény egyértelmű elérése érdekében. A kérdésre egyértelmű igen vagy nem lehet a válasz."

Mindez rögtön érthetőbb lesz, ha elmondom a kísérletünket. Egy férfi és egy nő arcképét az asztalra tesszük. A radiesztéta - a továbbiakban nevezzük R.-nek -, miután ráállította magát a megfelelő koncentrációs állapotra, belső (szellemi) műveletként megállapodik az ingájával: amikor az ingát egy nő képe fölé helyezi, akkor az körözni fog jobbra, férfi képe fölött viszont egyenesen leng. (Ehelyett bármi más, fizikailag lehetséges mozgásokban is meg lehet állapodni, és minden végezhető inga helyett vesszővel vagy pálcával is.) Miután R. és az inga a megállapodást megkötötték, R. elé leteszünk néhány fényképet egymás után. Konstatáljuk, hogy az inga tényleg mindig a képen látható személy neme szerint leng. Ekkor R. még tudja, hogy milyen nemű ember van a fényképen. Ha a képet valamivel letakarja, pl. egy papírlappal vagy egyszerűen a tenyerével, az az ingát nem zavarja meg; továbbra is hiba nélkül kijön, hogy a képen férfi vagy nő van. Ezt kipróbáltuk, de így kell lennie a radiesztézia elmélete szerint is, mert az ismeretlen sugárzásnak egy papírlap vagy tenyér nem akadály. Az ingázásnak számos technikai szabálya van (pl. az ingázó nem lehet éhes stb.), de ezeket most nem részletezem; a kísérletekben először mindig beállítottuk a megfelelő körülményeket, és ellenőriztük azzal, hogy ismert válasszal rendelkező kérdésekre az inga valóban a helyes válaszokat adta.

Az iménti arcképek esetében a tulajdonképpeni kísérlet a következő. Előzőleg beteszünk 25 képet egy-egy borítékba, amelyeket aztán összekeverünk és megszámozunk. Így senki nem tudja, hogy hányadik borítékban milyen nemű ember képe található. A képek a borítékokban mind ugyanazon a helyen vannak, hogy R. az ingát pontosan föléjük helyezhesse; ki is lehet őket tapintani, látni azonban nem, mert a borítékok papírja kellően átlátszatlan. R. sorra leingázza ezeket az ismeretlen képeket, a kísérletvezető pedig felírja, hogy melyik sorszámhoz melyik nem (férfi vagy nő) tartozik. Mikor készen vagyunk mind a huszonöttel, a borítékokat együtt kinyitjuk, és feljegyezzük a személyek látható nemét.

Alapvetően három eset lehetséges:

R. az ingával eltalálja mind a huszonöt esetet, pontosan úgy, mint amikor a választ maga is tudta. Az, hogy 25 esetből 25 véletlen találat legyen, nagyon valószínűtlen, ezért akkor elfogadjuk, hogy az inga valamilyen módon tényleg reális információt jelzett. A hatás mechanizmusát további kísérletekkel kell tisztázni.

A 25 esetnek az inga nagyjából a felét mutatja helyesen. Ennyi véletlenszerű találgatásból is várható, ezért ekkor arra következtetünk, hogy (legalábbis ebben a kísérleti helyzetben) ha R. maga nem tudja a választ, akkor az inga sem mutatja meg.

A 25 esetből nem mind találat, de a felénél lényegesen több. Ekkor statisztikai számításra van szükség annak megállapításához, hogy az eredmény mekkora valószínűséggel lehet véletlen.

A mi kísérletünkben a személy nemét R. ingája 25 eset közül 10-ben mutatta helyesen, tehát egyértelműen csak véletlen találgatásról lehetett szó.

Vegyük számba azokat a lehetőségeket, amelyek a kudarcot okozhatták, feltételezve, hogy maga a radiesztéziai hatás létezik.

Elképzelhető, hogy R. menet közben elfáradt; ő ugyan nem jelezte ezt, de később más radiesztétáktól hallottuk, hogy nem szokás ingázni 10-15 percnél hosszabb ideig épp a fáradás miatt. Mivel az érzékelést alapvetően az ember végzi - "az inga csak mutató" -, ez fontos tényező lehet. Esetünkben viszont semmi jele nem volt, hogy a sikeres találatok a kísérlet elején sűrűsödnének; R. ingája éppen úgy hajlamos volt rosszul választani az első percekben, mint az utolsókban. Ezen kívül, mikor utána ismét kipróbáltuk a nem meghatározását úgy, hogy R. látta is a képet, akkor az inga ismét hibátlanul működött. Nem valószínű tehát, hogy a hibázások fáradtság miatt léptek fel. Maga R. (egy fiatal természetgyógyász) az eredményt úgy értelmezte, hogy ő még talán nem elég képzett az ingázásban. Eredetileg ugyanis alapvetően gyógyfüvekkel dolgozott, praxisát csak újabban egészítette ki ingás és pálcás diagnosztikával. Kézenfekvő volt tehát, hogy hasonló kísérleteket végeznünk kell tapasztaltabb radiesztétákkal is.

A negatív eredmény további oka lehet az a gyakran hallott tétel, amely szerint kétkedő személyek jelenléte a hatást legátolja. Ismét emlékeztetek rá, hogy a radiesztéziában elfogadott vélemény szerint az észlelésben az ember a lényeges, nem az eszköz, tehát az érzelmi és hangulati környezet tényleg számíthat. Nos, kétségtelen, hogy bár én magam igyekszem ezekhez a jelenségekhez nyitottan viszonyulni, a kísérletet mindenképp sokkal inkább kétkedőként kezdtem, mint hívőként. Ugyanez vonatkozik arra a kollégámra is, aki a kamerát kezelte. Mivel kétkedésünk az eredménytől természetesen nem csökkent, ezt a befolyásoló tényezőt a továbbiakban figyelembe kellett vennünk.

Ehhez a kísérlethez még annyit megjegyeznék, hogy talán nem is érdemes "tudományos kísérletnek" hívni, mert elvégzéséhez nincs szükség semmi tudományos képzettségre. Elég hozzá a legköznapibb józan ész. Bárki elvégezheti otthon is, és akit ez a téma érdekel, ajánlom is, hogy végezze el. R.-t kérdeztem, hogy ellenőrizte-e már önmagát valami hasonló próbával; mint kiderült, vakpróbát soha nem végzett, csak több olyat, amikor a feltett kérdésre az ingázás időpontjában már tudta a választ. Úgy mindig ment neki, és ebből arra következtetett, hogy a dolog működik annak rendje és módja szerint.

Áramló víz keresése

A vízkeresés valószínűleg a radiesztézia legismertebb, mondhatni "klasszikus" alkalmazási területe. Többek közt John Steinbeck is ír róla "Édentől keletre" című regényében: saját nagyapja a környék híres "varázsvesszős embere" volt, aki az új kaliforniai telepeseknek gyakran megmutatta, hova ássák a kutat.

Szerencsénkre az egyik legtekintélyesebb magyar radiesztéta - nevezzük X. úrnak - maga javasolt egy olyan vízkereső kísérletet, amely kielégítette az objektivitás igényét, és kivitelezhető volt viszonylag egyszerűen. A terepen ugyanis, azaz "igazi" vízerekkel, pozitív eredmény esetén nem lehetett volna kizárni, hogy a környéken esetleg igen sok helyen van víz, vagy hogy a kereső a környezet apró jeleiből következtet öntudatlanul. X. úr állítása szerint mesterséges vízáramlások is rendelkeznek ugyanazzal az erőtérrel, mint a természetesek, így a kísérletet elvégezhettük nálunk az ELTE Izabella-utcai épületének udvarán. (Az erőtér fizikai jellegéről is vannak elképzelések, de ezek ismertetésére itt nincs hely.) Az udvari csap és a csatornalefolyó között lefektettem egy közönséges, kb. 3 cm belső átmérőjű gumitömlőt, egy részét egy kb. ötször öt méteres, nagy deszkalapokkal fedett területen vezetve át. A deszkákat még szőnyegekkel is letakartam, hogy a cső nyomvonala sehol ne látsszon. A deszkák természetesen gerendákon feküdtek, hogy a csövet ne nyomják össze, így a víz áramlása akadálytalan volt. Mindezt egyedül csináltam, amikor a kísérlet többi résztvevője nem volt jelen, sőt, mások sem; a nyomvonalat tehát rajtam kívül senki nem ismerte. X. úr kérésére a nyomvonalba beiktattam egy hurkot, mert állítása szerint a hurok sugárzása különösen erős, és ő annak helyét még a szokottnál is nagyobb biztonsággal meg tudja határozni.

A kísérlet ideje alatt nem tartózkodtam a helyszínen, részben azért, hogy ne adhassak öntudatlan jelzéseket a cső helyéről, részben pedig hogy a kétkedésemmel ne gátoljam X. úr radiesztéziás képességét. Ez utóbbi okból megkértem a magyar Para-Kutatási Tudományos Társaság akkori titkárát, hogy a kísérletet ő vezesse le. A Para-Kutatási Tudományos Társaság tagjairól többen több dolgot mondtak már, de azt soha, hogy ne hinnének a lehető legtöbb parajelenség létezésében. Ugyanakkor az illető titkárt személyesen ismertem; biztos voltam abban, hogy tisztességesen ragaszkodni fog minden olyan módszertani követelményhez, amiben megállapodtunk. A videofelvétel tanúsága szerint így is tett.

X. úr előbb végighaladt a cső látható részein, és megállapította, hogy ingája ott mind a vízáramlás helyét, mind irányát helyesen mutatja meg. A környéken nem talált zavaró földalatti áramlásokat, amelyek az eredményt esetleg befolyásolhatták volna. Ezután többször végigsétált a takart részen, és amikor az inga belengett, a kísérletvezető asszisztense egy papírlapra berajzolta a helyet. Az asszisztens szintén olyan személy volt, aki rokonszenvezett a radiesztéziával, és bízott a kísérlet sikerében. A papíron így kialakult a takart cső nyomvonala a be- és kilépési pont között.

Az eredményt a következő ábra mutatja: a valódi és az inga által jelzett nyomvonal teljesen eltért egymástól. Egyetlen közös vonásuk az volt, hogy mindkettő egy-egy hurkot tartalmazott, amiben előzőleg megállapodtunk.

X. úr utólagos értékelése szerint ő ez esetben pontosan a valós nyomvonal tükörképét találta meg, ami gyakori a radiesztéziában, ha a kereső fáradt. Mint mondta, előző éjjel alig volt lehetősége alvásra. Ezért ő maga a kísérletet sikerként könyvelte el. Ezt a véleményt mi csak egy-két szelíd megjegyzés erejéig vitattuk, mivel egyrészt a célunk nem az volt, hogy őt bármiről meggyőzzük, másrészt hálásak voltunk neki a készséges közreműködésért, és nem szívesen szomorítottuk volna el. A készített rajzon természetesen látszik, hogy szó sincs tükörképről; a fáradtság hatása pedig különben sem tűnik reálisnak, mert az inga egyszer sem hibázott olyan helyeken, ahol a cső látható volt. A helyzet ugyanaz, mint a fényképeknél: a siker egyetlen lényeges kritériumának az a tény bizonyult, hogy a radiesztéta előre tudja a választ a feltett kérdésre. Ha ez a körülmény fennállt, a válasz mindig helyes volt az egyéb körülményektől függetlenül, míg ha nem állt fenn (tehát ismeretlen dolgot kellett meghatározni), akkor a válasz nem adott többet véletlen találgatásnál.

A "páros - páratlan szabály"

A következő kísérletet egy szintén igen jól ismert magyar radiesztétával végeztük, akit a továbbiakban Y.-nak nevezek. (Remélem, megértik, miért nem közlöm a kísérletben részt vevők nevét; semmi okom feltételezni, hogy ők kevesebbet tudnának a kollégáiknál, tehát félrevezető volna az eredménytelenséget személyesen nekik felróni.) Y. úr elsősorban radiesztéziai alapkutatással foglalkozik, azaz a sugárzások alapvető természetével. Igyekeztünk minden tapasztalatot figyelembe venni, amit szereztünk az előző kísérletek során. Olyan radiesztéziai jelenséget választottunk, amely Y. úr meggyőződése szerint igen stabilan előállítható és kevéssé függ a szubjektív tényezőktől. Ez egyenes sorba rendezett, páros vagy páratlan számú tárgy sugárzása a sor meghosszabbításában, az úgynevezett "páros - páratlan szabály". Eszerint, ha vízszintes lapon elhelyezünk 2, 4, 6 stb. (azaz páros számú) golyót, radiesztéziai erőterük egymás között kimutatható, de kívül nem; ha tehát a radiesztéta mozgatja az eszközt vagy a kezét a sor meghosszabbításában, az eszköz semmit nem mutat. Ha azonban a golyók száma páratlan, ugyanitt az erőtér hatására az inga vagy pálca beleng. Ezzel meg lehet állapítani, hogy a sorban páros vagy páratlan számú golyó van. A kísérlet egyszerűen abból áll, hogy zárt dobozokba vagy páros, vagy páratlan számú golyót teszünk, természetesen sorba rendezve és bent rögzítve, a dobozokat összekeverjük és megszámozzuk, majd a radiesztéta ingával vagy pálcával megállapítja, hogy melyikben van páros és melyikben páratlan számú golyó.

Most nem elégedtünk meg azzal, hogy a hatást a kísérlet előtt és után ellenőrizzük ismert számú golyón. Y. úr saját javaslatára a zárt dobozok mellett végig ott volt egy nyitott doboz is 3 golyóval, és ő azon kalibrációs mérést végzett minden próba előtt. A kísérletet csak akkor folytattuk, ha a pálca kielégítő intenzitással mutatta a páratlan számú golyó jelenlétét. Természetesen ellenőriztük azt is, hogy a sugárzást a doboz zárása nem szünteti-e meg, hiszen ez előfordulhatott volna. De nem így volt: amikor Y. úr tudta, hány golyó van a zárt dobozban, pontosan a várt eredmény jött ki.

Mint kiderült, egy-egy alkalommal csak tíz ilyen próbát végezhettünk, mert utána a kalibrációs mérések a hatás gyengülését mutatták. Ezért két tízes sorozatot mértünk, Y. úr TIT-beli tartott előadásai előtt a Kossuth Klubban. Ez 20 próba, amiből sikeresnek bizonyult 12. A tanfolyamra érkező természetgyógyászok közül kettőt megkértünk, hogy csináljon végig 10 - 10 próbát ugyanazokon a dobozokon; eredményeik sem a golyók valódi számával, sem egymás vagy Y. úr eredményeivel nem mutattak semmi összefüggést.

Y. úr utólagos értékelésének lényege az volt, hogy egyrészt a radiesztézia nagyon fiatal tudomány lévén, az eredmények még nem stabilak. Ő a maga részéről bízik abban, hogy előbb-utóbb eléggé feltárják a jelenség természetét ahhoz, hogy az ilyen kudarcok elkerülhetők legyenek. Másrészt az általunk vizsgált "páros - páratlan szabály" nem irányul közvetlenül betegek gyógyítására vagy más hasznos célra, tehát végül is sokkal kevésbé lényeges, mint amire ők a természetgyógyászatban a radiesztéziát használják. Meggyőződése szerint - amihez több jelenlévő is csatlakozott - amikor emberekről és egészségről van szó, akkor az ingás és pálcás diagnosztika sokkal jobban beválik, mint a mi elvont kísérleteinkben. Bizonyítja ezt, hogy a természetgyógyászok népszerűsége folyamatosan nő, és pácienseik általában kifejezetten igénylik tőlük a radiesztézia alkalmazását.

Akkor hát mi a helyzet?

Végeztünk néhány más kísérletet is a radiesztézia témakörében; ezeknek mind a módszere, mind az eredményei hasonlók voltak az itt ismertetettekéhez. Nemkülönben azok a külföldi eredmények, amelyeket objektív módszerű kísérletekben kaptak. Olyasmi előfordul, hogy sok próba statisztikus összesítése egy kicsivel több találatot mutat a véletlen átlagnál, és így nagy mintákon már ez a csekély eltérés is nehezen tulajdonítható a véletlennek. De ez a hatás túl kicsi mind a radiesztézia gyakorlati céljaihoz, mind a radiesztéták elvárásaihoz és saját állításaihoz képest. Számukra az nem siker, hogy mondjuk ezer kliensükből kettővel többnek felismerik a betegségét annyinál, amennyin már kívülről is látszik.

A magam részéről először azt hittem: ha majd cikket írok a témáról, ezen a ponton befejezhetem. A következtetéseket minden olvasó vonja le maga, hiszen olyan nyilvánvalóak. Azóta azonban tartottam néhány ismeretterjesztő előadást, meg természetesen beszélgettem emberekkel ezekről a kísérletekről, és most már tudom: ebben a témakörben nem létezik nyilvánvaló következtetés. Beszámolóm a hallgatóságból néha olyan heves érzelmi reakciókat váltott ki, mintha egy vallás alapkérdéseiről lett volna szó.

Mint általában, a heves érzelmek szélsőséges véleményekkel járnak együtt. Van egy kategorikusan elutasító tábor, és van egy vakon hívő tábor. Az előbbiek azt mondják: minden radiesztéta csaló, az emberi hiszékenység vámszedője, praktikáikkal csak ártanak a hozzájuk fordulóknak. Az utóbbiak pedig: az objektív kísérletek eredménye teljesen lényegtelen, mert ők konkrétan tudják, ki mindenkit gyógyítottak meg ismerős radiesztétáik. Az elutasítók abból indulnak ki, hogy a radiesztézia ismeretlen "sugárzása" semmilyen objektív módon nem igazolható, tehát nincs; és ebből arra következtetnek, hogy állítólagos felhasználása is csak eredménytelen lehet. A hívők abból indulnak ki, hogy ezeknek a sugárzásoknak a felhasználása számos gyakorlati esetben eredményesnek bizonyult; és ebből arra következtetnek, hogy a szóban forgó sugárzásoknak létezniük kell.

Véleményem szerint mindkét álláspont abban téved, hogy egy probléma logikai megoldását látja ott, ahol valójában a probléma felmerülését kellene látnia. Az elutasítók kiinduló ténye - hogy a "sugárzások" létezését nem igazolja semmi, tehát minden valószínűség szerint nem léteznek -, önmagában még nem indokolja a következtetést, hogy a radiesztézia alkalmazása haszontalan például a természetgyógyászatban. Ez utóbbi mindenekelőtt szintén ténykérdés, amelynek megválaszolása konkrét tapasztalati vizsgálatot igényel, nem dönthető el elméleti alapon. Az ember és kultúrája bonyolult szerkezet, van rá számtalan példa, hogy nemlétező dolgok a társadalomban nagyon is létező funkciót töltenek be. Például a Föld kétezernél több vallása közül soknak a hívei úgy tartják, a többi vallás természetfölötti lényei pusztán képzeletbeli lények; mégsem lehet tagadni, hogy tömegeknek van szüksége rájuk, haszontalannak tehát semmiképp sem tekinthetők. Aki nem fogadja el, hogy léteznek a radiesztéták sugárzásai, annak mindenekelőtt azt a problémát kell felismernie, hogy miért hisznek mégis olyan sokan bennük. Ha pedig történetesen kiderül, hogy bizonyos esetekben megszűnik valakinek a fejfájása attól, hogy egy radiesztéta tanácsára máshova teszi az ágyát, akkor egy még komolyabb problémát kell felismernie: milyen módon lehetséges, hogy egy nemlétező "geopatogén sugárzás" látszólagos megszüntetése valódi hatást vált ki egy ember egészségi állapotában. Ez a probléma még akkor is érdemes volna elfogulatlan vizsgálatra, ha az alapját képező tény csak elvétve, néha-néha fordulna elő. Szisztematikus felmérések nélkül is nyilvánvaló azonban, hogy például a "geopatogén sugárzás" zónáit ma egyre többen kerestetik meg a lakásukban radiesztétákkal, és közülük sokan érzik magukat nagyobb biztonságban, ha minden családtag ágya geopatogén szempontból "egészséges" helyen van. A radiesztéziában való hit és nyomában bizonyos gyakorlati hatások létezése tehát akkor is tény, ha maga a radiesztéziai sugárzás illúzió.

A másik oldalon, a hívők táborában, ugyanilyen típusú elhamarkodott következtetést tapasztalhatunk. Ők elfogadják a tényt, hogy a radiesztéziának vannak gyakorlati eredményei. Ezért bizonyítottnak veszik a magyarázatot is, az ismeretlen sugárzások létezését, pedig az nem feltétlenül következik az előbbi tényből. Ugyanazt a hatást számos különböző ok előidézheti. Amíg a radiesztéták nem tisztázzák alaposan és körültekintően, hogy ingás és pálcás méréseik milyen konkrét mechanizmus révén járulnak hozzá preventív vagy terápiás sikereikhez, hanem megelégednek objektíve nem igazolt sugárzások feltételezésével, addig egész tudományuk féllábon áll. Ami persze nem feltétlenül baj, féllábon is el lehet álldogálni egy ideig. De azért valószínű, hogy előbb-utóbb terjedni kezd a kétely ezeknek a sugárzásoknak a létezéséről magán az érintett szubkultúrán belül is, és akkor könnyen előfordulhat, hogy az észszerű magyarázat hiánya gyengíti majd a hitelét a különben hasznos gyakorlati eljárásoknak.

A cikk elején bemutattam néhány igen egyszerű kísérletet a radiesztéziai sugárzásokról. Az ingának vagy pálcának olyan kérdéseket tettünk fel, amelyekre az őket kezelő radiesztéta vagy tudta a választ, vagy nem. Az előbbi esetekben az eszköz mindig helyesen válaszolt, az utóbbiakban soha nem tapasztaltunk többet véletlen találgatásnál.

A kísérletekben részt vett radiesztéták ezt a módszert rendszeresen alkalmazzák, elsősorban természetgyógyászati diagnosztikában és káros földsugárzás kimutatásában. Előzetesen ők maguk meg voltak győződve arról, hogy válaszaik az általunk mért vakpróbákban is helyesek lesznek. A radiesztézia elmélete szerint ugyanis az eszköz nem az ő ismereteiktől, hanem az érzékelt sugárzásoktól függően mozog. A kijött negatív eredmény - pontosabban az eredménytelenség - annál meglepőbb volt számukra, mivel közben nem érezték, hogy bármi másképp történne, mint saját sikeres próbáikban (amikor a választ előre tudták). Szubjektív benyomásuk szerint az inga vagy pálca mozgása éppúgy az akaratuktól függetlennek érződött, mint mindig. A kísérletek után is fenntartották a véleményüket, hogy az eszközt most sem ők mozgatták, hanem a radiesztéziai sugárzás, illetve erőtér, csak ezúttal valami ismeretlen okból nem a helyes válaszoknak megfelelően.

Véleményem szerint nincs okunk kétségbe vonni ezeknek az embereknek a szavát saját szubjektív benyomásaikról. Sőt, ez a szubjektív benyomás épp az objektív mérési eredmények fényében igen fontos. Ha a radiesztéták nem volnának meggyőződve arról, hogy ingájuk tőlük független hatásokra válaszol, sokkal nehezebben úsznák meg a spontán késztetést, hogy néha ellenőrizzék magukat a mieinkhez hasonló vakpróbákkal. Hiszen ilyen próbák végzése igazán egyszerű. Csak persze veszélyes, mert az eredmény ellene mondhat az elvárásnak, és kételyt ébreszthet az egész hatás létezésében. De ha az ingát úgyis a külső sugárzás mozgatja, akkor nyilvánvaló, hogy az ember előzetes ismeretének semmi szerepe nincs; így bármiféle vakpróba teljesen fölösleges, úgysem mutatna mást, mint amikor a válasz ismert. Igen szimptomatikus, hogy mihelyt a kísérleteinkben részt vevő radiesztétáknak megpendítettem, hogy esetleg az ingát ők maguk mozgatják akaratlanul, rendszerint nagy szenvedéllyel tiltakoztak ez ellen a feltételezés ellen.

Végül is mitől mozog az inga?

Pedig a radiesztézián belül is van egy irányzat, amely szerint az eszközök közvetlen fizikai mozgását az ember okozza, mintegy jelezve önmagának, amikor érzi az ismeretlen sugárzást. A mi kísérleti személyeink nem osztották ezt a nézetet, de például a már idézett Béky László a vízérkeresésről írva egyértelműen emellett foglal állást: "Az ingersávok felett megváltozik a földmágneses mező, az ionizáció 50-250-szeresére emelkedik, változik az infravörös sugárzás, emelkedik a gammasugárzás, nő a levegő elektromos vezetőképessége… Ezen biofizikai jelenségek együttesen jelentkeznek és hatnak a vesszős kutatóra, vagyis az inger bejut a központi idegrendszerbe, ez visszahat az alkar idegeire, amely működésbe hozza a kézben tartott ingát vagy más radiesztéziás eszközt."

Tekintsünk el most a vízerek mentén feltételezett fizikai változásoktól, amelyek realitásáról e helyen nem érdemes vitatkoznunk. A "Mitől mozog az inga?" kérdés szempontjából az a lényeg, hogy Béky László (és több más radiesztéta) szerint magában az eszköz mozgásában nincs semmi "para"-jelleg, azt a normál ideg- és izomműködés, illetve normál fizikai törvények határozzák meg. Ami parajelenség, az szerintük az ember képessége arra, hogy különféle olyan sugárzásokat öntudatlanul megérezzen, amelyeket fizikai műszerekkel nem lehet kimutatni. (Az idézett szöveg konkrét példájában, a vízérkeresésben, még az emberi érzékelést sem kell így magyarázni, ha jól értem. Itt Béky László szerint néhány ismert fizikai hatás érzékeléséről van szó.)

Ezt a magyarázatot, már ami a közvetlen ingamozgásra vonatkozik, a mi megfigyeléseink alátámasztják. A videofelvételek nagy részén az ingát vagy más eszközt tartó radiesztéta kézmozdulatai szemmel jól láthatók. Egyik kísérleti személyünk ugyan talált erre egy szellemes ellenérvet: "A mozgások, amiket az én kezem végez az eszköz tartásával, annak következményei, hogy az eszköz a kezemet megrázza, és nem én rázom az eszközt." Ezt a lehetőséget természetesen nem zárhatjuk ki pusztán külső megfigyelés alapján; elvileg minden mechanikai mozgást fel lehet fogni fordítva is, hiszen Newton harmadik törvénye szerint ahol fellép egy erő, ott az erő forrására hat egy ugyanakkora ellenerő az ellenkező irányban. A magam részéről ismét csak azt mondhatom, mint amivel a cikk elejét kezdtem: akinek megvan a józan esze, használja!

A radiesztéziai eszközök öntudatlan mozgatását kicsit jobban megérthetjük, ha elvégezzük a következő egyszerű kísérletet. Ez is olyan, hogy bárki otthon kipróbálhatja, jó esélye van rá, hogy sikerül.

Fogjunk egy konyhamérleget, és kérjünk meg valakit, hogy a serpenyőjére könnyedén helyezze rá az egyik karját. Csak engedje, hogy a kar a mérlegen támaszkodjon, az izmait minél jobban lazítsa el. Ne is nézzen oda. Mikor az illető karja már szemlátomást nyugalomban van, lassan csúsztassuk a mérleg ellensúlyait olyan pozícióba, hogy a kar súlyát pontosan kiegyenlítsék. Valószínű, hogy az egyensúly kissé ingadozni fog, akkor a "kísérleti személy" próbáljon meg még jobban ellazulni. Mikor az egyensúly aránylag stabilan beállt, tegyük a kezünket a mérlegen heverő kar fölé, nem érve hozzá, és mondjuk azt: na milyen volna, ha most hirtelen lenyomnám a karod? Vagy valami hasonlót - lényeg, hogy az illető kénytelen legyen elképzelni karjának megmozdítását. A mérleg azonnal mutatni fogja, hogy elképzelte, azzal, hogy a karja tényleg megmozdul. Ezt a jelenséget ideomotoros mozgásnak nevezik, a pszichológiában jól ismert. Kimutatására kis fantáziával bárki kitalálhat hasonló egyszerű helyzeteket, mint az előbbi. Lényege, hogy egy mozgás elképzelése automatikusan kiváltja bizonyos mértékű végrehajtását, anélkül, hogy az ember tudatosan akarná. Elég, hogy ne álljon ellen, a mérleges kísérletben ezért kell a kart lazán tartani. (Az ingázásban és pálcázásban is, ez a radiesztézia egyik módszertani szabálya.)

Az ideomotoros mozgást kipróbálhatjuk magával az ingával, anélkül, hogy az inga lengését a radiesztéziában feltételezett sugárzásokhoz kapcsolnánk. Fel lehet fogni pusztán játéknak is. Vegyük kézbe az ingát, lógassuk lefelé lazán, esetleg adhatunk neki egy kis kezdeti lendületet a másik kezünkkel. Ezután gondoljunk erősen arra, hogy az inga kezdjen körözni mondjuk jobb felé. Képzeljük is el ezt a körzést lelki szemeink előtt, lehetőleg minél élénkebben. Az emberek nagy részénél ekkor az inga lengése valóban egyre jobban hasonlítani fog az elképzelthez. Majd állítsuk meg az ingát gondolatban, és akkor egy idő múlva megáll. És így tovább, kis gyakorlattal már szinte oda sem kell figyelni, eszközünk mintegy "magától" azt csinálja, amit várunk tőle.

Természetesen ilyenkor is fel lehet tételezni, hogy az ingát valójában nem mi mozgatjuk az ujjainkkal, hanem az a bizonyos "bioenergia" vagy "bio-erőtér", ami állítólag mozgatja az igazi, radiesztéziai ingázás során is. Egyes radiesztéták szerint a mozgás elképzelése éppúgy aktiválja ezt a bio-erőteret, mint a tárgyakból érkező sugárzás. Ezt természetesen éppúgy nem lehet kizárni, mint mondjuk azt, hogy a Földet nem a Nap vonzóereje tartja a pályáján, hanem kis tündérek lökdösik, akiknek a létezésére ezen a lökdösésen kívül semmi más nem utal. Mindig és mindenütt feltételezhetünk olyan dolgokat, amelyek léte se nem igazolható, se nem cáfolható. Csak az a kérdés, hogy akkor minek egyáltalán őket feltételezni? Ha az inga mozgása megérthető az ideomotoros hatás alapján, amelynek realitását már számos egyéb módon is igazolták, akkor a bio-erőtér ehhez az ideomotoros hatáshoz pontosan úgy viszonyul, mint a Föld keringésének esetében a lökdöső tündérek a gravitációs erőhöz.

Az előbbi gondolatmenet természetesen csak olyan emberek számára lehet meggyőző, akiknek a tündérek vagy a bio-erőtér stb. létezésére nincs szükségük valami más, érzelmi okból. Hiszen pont az a körülmény, hogy az utóbbiak létét nem lehet pozitívan cáfolni, mindig lehetővé teszi, hogy higgyen bennük, akinek az jó. Tudom, néhányan most elmosolyodnak, valamiféle kellemes fölényt érezve az ilyen emberekkel szemben. Ezeknek a mosolygóknak szívesen ajánlanék egy fogadást arról: vajon ha komolyan utánagondolnak, nem derül-e ki, hogy ők maguk is hisznek rengeteg olyan dolgot, aminek a létezéséről soha nem bizonyosodtak meg? Ez megint nem tudomány, csak józan ész: némi élettapasztalattal az ember tudja, hogy képtelenség mindig racionálisan gondolkodni és cselekedni. Mindnyájunknak van nagy csomó feltevésünk a világról és önmagunkról anélkül, hogy azokat átgondoltuk és logikusan bebizonyítottuk volna, és az ilyen feltevések nagy mértékben befolyásolják a viselkedésünket. De a racionális gondolkodás többek közt épp azért megbízható, mert fel tudja ismerni a saját korlátait, és figyelembe tudja venni a döntésekben. (Ezért van, hogy a rációt éppúgy nem lehet túlzásba vinni, mint mondjuk a szeretkezést - mielőtt még az ember belehalna, elalszik.) Bölcs dolog tehát elnézőnek lenni saját irracionális hitvilágunkhoz, meg ha kellő szerénységgel képesek vagyunk rá, másokéhoz is; de ugyanakkor érdemes tudni róla, hogy mikor mit (vagy inkább mennyire) teszünk és gondolunk észszerű megértés nélkül.

(A kísérleteket végezte a szerzőn kívül: Bajna Erzsébet, Gombárszky Dénes, Paulinyi Tamás.)